Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-05 / 40. szám
6. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ 40 szám. CSARNOK. Karácsonyi csillag. Irta: Balázsovich Zoltánná. (Folytatás és vége.) 3 Nem gondolkoztam, nem fontolgattam, hogy helyes, vagy nem helyes, hanem napról-napra rajongóbb érzelmekkel, az első szerelem imádatával forrón kezdtem szeretni és erős hittel bíztam, hogy ő is szeret, hiszen minden arra vallott. Hangjának csengéséből éreztem, a mikor hozzám szólott; szemében volt, a mikor reám nézett; gyöngéd, szeretetteljes modora, a mikor velem volt, mind azt mondá. Lelkünk kezdett összeforrni, megértettük egymást egy tekintetből, egy szó elég volt s tudtuk, hogy a másik mit óhajt. — Micsoda őrületesen boldog napok voltak ezek! . . . Ha akkoriban gondolkozni tudtam volna és mérlegelni, hogy egy olyan gazdag, hatalmas gróf, szerethet-e egy olyan semmi, kis árva vagyontalan leányt, mint én, hát nem adtam volna olyan vakon magam a szerelemnek. De egy falu magányában felnőtt fiatal, szerelmes leány, hogy tudjon gondolkozni? Hiszen ezekért a boldog napokért most is hálás vagyok az Istennek. De különben is György nemes egyénisége kizárt minden kételyt számomra. Már késő őszre járt ismét az idő, a kastély urai itt töltötték az egész telet, csak koronként mentek a fővárosba rövid időre, úgy, hogy folytonosan együtt voltunk és nem is vettük észre, hogy eltelt a tél, tavasz, sőt a nyár is, s hogy ismét hideg, fagyos ősz van. És én ismét ábrán- dozhatom az öreg ház régi kandallója előtt, gondolatban György minden lépését figyelemmel kisérve. Most vadászik, most elutazott, majd vissza jött, lovagol, most jönni fog s mind igy, lépésről-lépésre, folyton körül simogatták őt egy szerelmes leány gondolatai. Egyedül voltam otthon. A háznép bement a városba,• egy és más még elmaradt apróságot, pipere dolgot j bevásárolni. Nagy nap volt; a kastélyban fényes estélyt adtak, a hol nekem is kellett énekelni. Be is tanultunk egy pár gyönyörű dolgot Margittal; ő kisért zongorán. A legjobb kedvvel készülődtünk, s már napok óta egyébről sem beszéltünk, mint a készülő mulatságról. Ajtó nyitást hallok, izgatottan felállók. Istenem, gondolom, vaijon nem György jön; már egy néhány nap óta nem láttam ? Bizonyosan az estély előkészületével volt elfoglalva. Kopogtatás, ajtó nyílik és belép — Iván gróf. Zavart köszöntéssel fogadom, élesen reám néz és fanyar mosolylyal mondja: — Ugye nem engem várt? De már csak velem kell megelégednie. Leülünk, én össze-vissza beszélek, hogy zavaromat^ mit a csalódás okozott, elpalástolhassam. De egyszerre csak félbe szakit és azt mondja: — Bocsásson meg, Márta, de szeretném, ha egy kicsit reám is hallgatna A fülem zúgott a mikor beszélni kezdett. — Tudom, hogy szereti Györgyöt, de ennek nincs értelme, nem vezetne czélhoz és csudálkozom Györgyön, hogy nem igyekszik a helyzetet, tisztázni. Sápadtan, tágra nyílt szemekkel bámultam reá. — A helyzet nem olyan egyszerű, mint maga gondolja, hogy György is viszont szereti, mert ő neki menyasszonya van és egy hónap múlva lesz az esküvője. — Nem hiszem! — kiáltottam kétségbeesetten. Hogy micsoda rettenetes fájdalmat okozott ez az ember, fogalma sem lehetett róla, mert tovább beszélt. — Csak nem gondolja, hogy hazudok? Hiszen Györgynek kellett volna ezt már régen megmondani, de, úgy látszik nincs ereje hozzá. Lássa — folytatta gyöngéd hangon s a kezemet megfogta — legegyszerűbben úgy lehetne segíteni a dolgon, hogyha eljönne hozzám feleségül, — Márta, hiszen én is szeretem! Tudom, hogy most nem szeret, de hiszem, hogy idővel szerelmét is megnyerhetem. Tudom, nem határoz maga előtt, de egyenrangú vagyok Györgygyel, s az ország egyik leggazdagabb embere; mindezt felajánlom magának. — Ne, ne szóljon most, tudom nagyon tel van indulva, majd máskor feleljen nekem. S volt annyi tapintata, hogy búcsúzott és elment. Ott maradtam örült fájdalommal, az egész világ legnyomorultabb teremtése. Hang nem jött ki ajkamon, köny nem hullott szememből, csak úgy összeszorult a szivem, hogy majd meghaltam a fájdalomtól. Sok idő eltelt belé, mig sirni, zokogni tudtam. Minden elveszett, az egész világ összeborult fölöttem és nem lesz soha, soha többé napfény számomra, tudtam, éreztem. Aztán, mint gyilkos, markol agyamba az emlékezés, hogy nekem ma este énekelni kell. — Én Istenem! Nem! Nem! Harczolni kezdtem lelkem fájdalmával, megtörve, kifáradva a lelki tusakodásban, de még is győztem . . . Hiszen Olga meg Margit testvérem oly boldog várakozással készülnek az estélyre, hogy nem szabad őket megszomoritani, se betegség ürügyével, se semmivel, miért szenvedjen más is én érettem. Aztán még- egyszer látni akartam Györgyöt, — azután jöjjön, a minek jönni kell. Felkészültünk az estélyre, nevelő szüleim örömmel néztek végig rajtunk, a mint mind a hárman hófehérben, indulásra készen megjelentünk előttük. A fölségesen virággal diszitett, fényárban úszó kastélyban már igen sokan voltak. A grófné és fia, meg az asszony-leánya fogadták a vendégeket. A mikor kezet fogtunk, a gróf fürkésző szemmel tekintett reám; aggodalom volt szemében, a mint sápadt arczomat nézte, de nem kérdhetett semmit, mert a folyton érkező vendégekkel szemben lefoglalták házigazdái teendői. Belevegyültünk a tömegbe, s ott ismerősökre találva, csak akkor láttam viszont, a mikor Iván gróf hozzám csatlakozott és figyelmeztetett reá, hogy az a szép hölgy, ott a pálmák alatt, kivel György éppen beszélgetett, a menyasszonya. Megbüvölt tekintettel tapadt reá szemem. Szép pár volt, amint ott álltak. Magas, barna, nemes arczu szépség volt a leány. Nyögés tört fel ajkamon .. . Leszámoltam — vége mindennek . . . Kimondhatatlan a bánat, mi lelkemet elfogta. — Oh Istenem, segíts meg! Az előadás megkezdődött, nem sokára következik az én számom. Pali és Tamás grófok a zongorához vezettek bennünket. Először alig bírt hang jönni ajkamra, de mint egy villanás csapódott elmémbe, hogy hiszen utoljára énekelek. Búcsú dal ez. Feszült figyelem, mély csend volt a nagy teremben. Olyan érzésem volt, mintha nem én lennék; az a régi, vidám leány valahol messze, messze, homályos ködbe enyészett. Szűnni nem akaró tapsvihar kényszeritett, hogy meg ujrázzam énekemet. Szép kis románczot énekeltem másodszor, a György legkedvesebb dalát Éreztem, hogy igazán, őszintén, szépen énekeltem. Egy pár szám volt még hátra, aztán az is véget ért, s a vendégek legnagyobb része igyekezett a táncz- terembe, a honnét egy gyönyörű keringő dallamai hangzottak a fülembe: „Vájjon szeretlek? — nézz a szemembe, A honnan hü másod mosolyog rád! Szivedtől kérdezd, ha szeretlek lány ! A melyre üdvömet alapítám!“ Ah, úgy fájt e dal! El, el innét! Menekültem, kiléptem a virággal ékes erkélyre. Világos, csillagos, holdfényes este volt. Lementem a lépcsőn s önkéntelenül kitértem a park nagy, széles
