Rákos Vidéke, 1912 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-11 / 6. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE. 6. szám. lődik és az iskolákat fülledt teremben összezsúfolt gyermekek között kiütő kórságok miatt minden iskolaévben több hétre be kell záratni. Most megint történt valami kedvező lépés iskolánk érdekében. A vallás- és közoktatásügyi miniszter iskolánkat egy tanítóval ismét fejlesztette. Uj tanítót, még pedig régi óhajtásunk szerint fél fi tanítót kaptunk, a mivel megoldást nyert az árpádtelepi iskola kérdése is, a hol régi panasz tárgya volt, hogy az osztatlan, vegyes és tultömött iskola vezetésére gyöngéd női kéz helyett férfierő szükséges. De ez még mindig csak pillanatnyi orvoslás és iskolánk bajait meg nem szüntetheti. Alapos és gyökeres orvoslás kell ide, ha a kormány érzékeny áldozatot hoz is. Ez a szép helység megérdemli azt minden tekintetben és ez a közönség rászolgált mindenképen. A közoktatási kormány különben se sokat áldozott még iskolánkra, melynek terhét hol a közbirtokosság, hol a község viselte. A község csak nemrég építtette meg a szép középponti iskolát is, a mivel egyelőre alaposan kimerítette erejét és meghozott minden áldozatot, a mi tőle telhető. Most jöjjön az állam segítő karjával és gyámolitson. De ne úgy, a mint a mostani tanítói állás szervezésével akarja, a mikor egyszerűen felhívta a községet, hogy az uj tanító számára helyiségről és az uj tanterem berendezéséről gondoskodjék. A község valósággal megdöbbent a rendeletnek ezen a részén. Nekünk községháza kell, útépítés kell és sok minden más kell, ami nélkülözhetetlen s amiben teljesen a magunk ere- | Jére vagyunk utalva, az iskolánkért pedig, — ; amelynek ügyét mindenkor szivünkön viseltük, — megtettük a magunkét; több áldozatot e téren tőlünk jólélekkel senki sem kívánhat. Ha van I község, amely az állam gyámolitására szorul és érdemes, akkor ez a rengeteg pótadó alatt nyögő és teljesen vagyontalan Rákosszentmihály leginkább az. Ugyanezt méltányolta az iskolagondnokság, mely e héten tartott ülésében tanúbizonyságot tett az újabb iskolai teher ellen tiltakozó község igazsága mellett és a maga részéről is arra kérte a közoktatásügyi kormányt, hogy az iskolánk fejlesztésével járó összes költséget vállalja el. A gondnokság az egész lakosság nagy elismerésére méltó, szép cselekedetet müveit ezzel és újra megmutatta, hogy hivatása magaslatán áll. Most már az egész közönségen a sor, hogy a vezetőséget helyes törekvésében támogassa. Illik és szükséges, hogy végre általános érdeklődés nyilvánuljon iskolánk ügye iránt és ha mi magunk felkaroltuk, akkor ki-ki a maga eszközével, összeköttetésével tegyen meg minden lehetőt shakell, monstre küldöttség utján is próbáljuk meg a kormány figyelmét iskolánkra irányítani, jóakaratát fokozottabb mértékben megnyerni és kivívni, hogy iskolánkat a tanulók számának gyarapodása arányában fejlesszék, a községet pedig az újabb iskolai kiadások terhe alól mentesítsék. O O A szélvész.*) Irta: Móricz Pál. Takács Demeter ur rég látott ilyen ítéletidőt. Bőgött a szélvihar. Sárkányfarku felhők hánykódtak a hajduközség fölött. Ahová a sárkányfarka csapott, bom- ladozott az emberségesen kötött nádfedél. Az akáczfák daczosan rázgálták lombjukat. Némelyiket derékon ölelte a vihar. Recsegett a sudarfa. Nagytakács Demeter ur cselédjei éppen asztagot tetőztek, midőn az avas szalmakazlak, gólyafészkes szénaboglyák között rajtok ütött az Ítéletidő Öreg Girus Mátyást, mint pelyhet csapta le az asztag hátáról. — Jaj, odavagyokl — rémleteset ordított a vénember. Szerencsére pelyvacsomóra vágódott. A szorgos cselédség ijedten menekült az asztag tövéből. A kévéket levegőbe dobálta, pozdorjává tépte a vihar. Széna-, szalmacsomók, kalászos kévék özönével repültek szerteszét. A bőgő szélvésztől paskolt tájra haragos sötét felhők omlottak. Takács Demeter váltig biztatta cselédeit: — Hej, Marci, Mátyás! . . . Villára magyarok I Kötözzük körül az asztagot. A többszöri nógatásra Nyakó Márton öregbéres bátorkodott ellenvetni. *) Mutatvány a szerző Pusztuló világ czimen most megjelent kötetéből. — Követem alásan nemzetes uramat! Már mink ebben az Ítéletidőben nem kisértjük a haragvó Istent. — Nem vagyunk pogány ok! — ez a mondás meg a kocsis „Pál fiam “-tói származott. Biztos helyen, az ólban folytatták a beszélgetést. Félelemtől reszkettek a lovak. A félhomályban anyja hasa alá húzódott a kis csikó. Takács Demeter zordonan tekintett a hunyorgó cselédekre. Vérét lángra lobbantotta a szilajság. Napégette arcza vörösre vált a féktelen gerjedelemtől. Pál fiamékat félrébb lökte. Pál fiam kezéből szilajdühödten szakította ki az asztagrakó vasvillát. A nyitott ajtón át a viharba rohant. — Szoknya tinéktek, ficzkók, nem sarkantyú. Takács Demeter a bomladozó asztaghoz iramodott. Hiába volt kemény a lelke, kemény a marka. A szél a villahegyről is szaggatta a kévéket. Fölhördült Takács Demeter. — Nagyhatalmú Isten! — Még ért- hetőleg harsogott a viharból. Ámde többi szitkát tul- bömbölte az idő haragja. A kérlelhetetlen konok hajdú szeme porral, pelyvával vágódott tele. Káprázatok tünedeztek porlepett szemébe, ügy hánykódott, úgy csapkodott a vihar, mint megtestesült sötét szörnyeteg. Rezes szárnyú sötét szörnyeteg.. Takács Demeter vasvilláját fordította a fúvó szél ellen. Mintha csak elmarkolhatatlan csodával vívta volna rettenetes viadalát. Nyakán feszültek az erek. Melle süvöltött. Nyulfek- vésnyi markában úgy forgott a vasvilia, mint csatabárd. A cselédek az istállóajtóból fogvaczogtatva lesték a borzasztó viadalt. Pál kocsis olyasfélét dünögött: — Tán csak nem bolondult meg a mi jó gazdánk?
