Rákos Vidéke, 1912 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-17 / 11. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 11. szám. tüzel a szelíd lelkű Czuczor s a börtönbe kerül, majd Kufsteinba viszik. Harsog az „Arany trombita“ és Sárossy börtönben sínylődik s majd kiszabadulva betegen tengeti életét. Tompa kórágyon szenved, Eötvös távolban könyezik. A temesvári csatánál az utolsó nagy sereg magától szétfoszlik, oroszok jönnek, mértföldeket beborító haddal haladnak hazánk földjén. Eljött tehát a végítélet. Petőfi megírja szép költeményét: „Fel a szent harczra“ s felköti a kardot, hogy egy emberrel több legyen az ellenséggel szemben, hogy elnyerje a szép halált, mit honszeretettől izzó lelke óhajt: , Ott essek el én, A harcz mezején.“ Tehát vége mindennek! Azt hitlék a győzők, azt a legyözöttek. Egy pillanatra a Kossuth óriási hite is megipgadozik, de csak egy pillanatra. Fájó sebével, lángoló honszeretetével török földön bujdosik, csodálatos ékesszólásával izgat túl a tengereken és szent tűzre hevít, Amerika szabad népe csodálva csügg ajkain. A hatalomnak semmi sem áll útjában, a hatalom mindent eltipor. Sötét, szomorú napok Nem! Évek azok, az elnyomatás évei. „A levágott fában őrlő szu lakik, Testvér testvérre vádaskodik.* Mint az elpusztult Jeruzsálem romjain sírtak a próféták, keseregnek a költők, vérrel vagy köny- nyel áldozott-e többet e nemzet, ki tudná megmondani ? A nép várja Kossuthot és busán énekli: „Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje . . .“ Ki hinné, hogy voltak évek, midőn a hivatalos lapon kivül egy kis kereskedelmi lap volt csak Magyarországon! De végre Isten megsokalta a nemzet szenvedéseit. Támadtak próféták, akik bizalmat keltve megmutatták a kiegyezés útját. Isten meghajtá a király szivét nemzetéhez, királyi eskün s a népnek hűségén felépült a magyar alkotmány. Márczius idusa ... a magyar szabadságnak vissza-visszatérő bujdosó szép csillaga, ragyogj felettünk, hogy tudjon élni e nemzet szabadságával, hogy tudjon meghalni is, ha kell a szabad hazáért, a magyar szabadságért. Sz. L. .................................................................. HÍ REK. A király Gödöllőn. Bécsből vett értesülés szerint, a király — a német császárnak márczius 20-ra kitűzött bécsi látogatása után — Gödöllőre utazik, ahol két hetet szándékozik tölteni. Ez idő alatt a király ismételten átrándul a budavári királyi palotába, hogy kihallgatásokat adjon. Kevéssel a húsvéti ünnepek előtt Eécsbe utazik Őfelsége s aztán Ischlbe való kirándulásáig Schönbrunnban marad. Ischlbe a király az idén előreláthatólag korábban megy, mint máskor, s ha a hadgyakorlaton részt nem vesz, akkor szeptember hónap kö/.epéig marad ott. TAECZA Jön a víz! Irta: Farkas Ernőd. Korhadt, vén szomorufűz törzsén ült az aggastyán. Várt valakit, vagy rettegve gondolt valamire, mert sovány, beesett pergamen arczán ideges remegés futott véjüg s gyakran egész testében összerándult. Nem messze tőle a Duna hómpölygette zúgva kavargó, sárga hullámait. A folyó medre kiszelesedett A parti kavicsok fölött tajtékos habok verődtek össze, dobálva, harap- ‘ dálva egymást, majd szerető gyöngédséggel egymásba omolva. A szél egyre harsogóbb riadással pattogtatta ! szilajul suhogtatott korbácsát. A hullámok felrohantak mint domboldalra a riadozó gyermeksereg, majd ismét lefutottak, mély völgyeket hasítva a folyam ágyában. A viz szemlátomást nőtt habos taraja duzzadt, szélesedett s mint egy óriás kigyó nyújtózott ki, majd mint egy hernyó húzódott össze. A lankás part kiálló kavicsait, beiszapolt sziklaköveit egymásután nyelte el a növekvő áradat. Az aggastyán szeme mozdulatlanul tapadt rá, pupillája kitágult s olyan tűz villant fel benne, mint az esőtől vert pásztortűz. Iszonyú kin és keserű vád hörgött a hangjában. A Duna felé szaladt, de hirtelen megállt és riadtan hátrált Lábai remegtek, mint a meghajtott paripáé. Arczán vörös lázfoltok ütöttek ki, amiknek a szegélye sárga volt és szemében a düh és félelem birkóztak egymással. Néhány pillanatig mozdulatlanul állott, majd nyers, állati üvöltéssel fordult meg és Laczháza felé rohant. Lábai meg-megrogytak. A melle besüppedt, a válla előre bukott, de lihegve, fújva, fuldokolva rohant tovább. Mikor az első házakhoz ért, megfogódzott egy akáczfa törzsében és levegő után kapkodva harsogta: — Jön a víz ! Iszonyat és rettegés nyöszörgött ebben a fuldokló kiáltásban. Az emberek szánakozó részvéttel mondták: — Igazán jön, András bácsi ? — Jön, jön a tulajdon két szememmel láttam, mentsétek meg gyermekeiteket. Aztán eleresztette az akáczfa törzsét és tovább rohant. így mondották el az ő történetét: — A neve Balogh András, — 1876. február 26-ika szomorú emlékű napja Laczházának. Reggel megindult a jégzajlás a Dunán. Délután két órakor megtorlódott a jég s estére már hatalmas jégtáblákat sodort felénk az ár. A nép fáklyákat gyújtott, a férfiak csónakokba ültek és csáklyákkal tördelték a jeget. Majd a gátakat erősítették meg. De az áradat perczről- perczre nőtt, a gátakat összezúzta és elsodorta. Egész éjjel kongott a vészharang és pörgött a dob. A nép sírva, jajveszékelve menekült a magasabban fekvő helyekre. Az ár féktelen erővel tört városukra. Hatalmas hegyi zuhatagok dörgésével rohant keresztül az utczákon. Három oldalról nyomult a városba. A temető felőli városrészben, ahol a szegényebb nép lakik, ölmagasan harsogtak a hullámok. A város északi oldalán magányosan állott egy kis ház. Egy beteges özvegy ember lakott
