Rákos Vidéke, 1911 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-28 / 22. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 22. szám. állanak Budapesten is, hogy a fővárosi életnek többé-kevésbbé nélkülözhetetlen tartozékai, a melyektől közönségünket megfosztani nem lehetséges. Legalább is a lehetőségét, a módját biztosítani kell, hogy aki óhajtja és igényt tart rá, kivehesse részét belőle. Intelligencziánknak az a kérése tehát, hogy legalább korlátolt mérték- tékben, hetenként bizonyos napokon módjában állhasson, hogy az éjfélig tartó szórakozásokhoz is hozzájusson, igazán semmi túlzást és semmi túlfokozott követelődzést nem jelenthet. Mai hírrovatunk nem sok reménynyel kecsegtet a mozgalom sikere felől, de mi mégis azt állítjuk, azt hirdetjük, hogy ez a reménytelenségnem lehet végleges, de még csak hosszantartó állapot sem. El kell múlnia rövidesen és a vasutigazgatóságnak meg kell találni a módokat, hogy segítsen rajta. Készségesen elismerjük, hogy az igazgatóság ellentmondásának tiszteletreméltó okai vannak. Emberbaráti, humanitárius szempontok tartják vissza attól, hogy a közönség óhajtását egyszeriben teljesítse. Csakhogy nem szabad összezavarni a fogalmakat. A vasút mindenek- felett és egyedül a közönség érdekeit szolgálja. A közönségnek pedig joga van arra, hogy a maga igényeinek kielégítését megkívánhassa. Az emberbaráti aggodalmakat tehát más oldalról kell elhárítani és nem szabad visszariadni még áldozatoktól sem, mikor a közönségnek ilyen fontos érdeke forog szóban. Viszont pedig ezzel szemben jogosan merül fel az a kérdés, vájjon a kívánt áldozattal arányban áll-e osakugyan a közönség érdekeltsége? Vájjon a kívánt és kétségtelenül tetemes áldozatot követelő éjjeli vonatra valóban olyan mértékben van e közönségünknek szüksége, hogy az áldozatot méltányosan meg lehet kívánni? Mi azt hisszük, igen. De, ha nem igy lenne, úgy el kell ismernünk, hogy az igazság a vasut- igazgatóság részén volna. Erre csakis egy bizonyos időre létesített kísérlet, mondjuk egy hónapig járatott próbavonat adhatna döntő erejű bizonyítékot. Tegyenek vele kísérletet, sőt akár kívánjanak arra az időre bizonyos méltányos ellenszolgáltatást a közönségtől, mely a vasútnak ilyen különleges szolgálatára igényt tart, de mereven, ne zárkózzanak el, ezt az egész rákosvidéki közönség nevében, az igazgatóság részéről sokszor tapasztalt méltányos készségre utalva kérjük teljes nyomatékkal. Ha megbizonyosodik, hogy az éjjeli vonatnak — legyen az akár hetenként csak egy napon is — van megfelelő közönsége, úgy nem lehet akadálya az óhajtott újítás állandósításának. Ha pedig — feltéve — arról győződnénk meg, hogy a rendkívüli.vonat nem a közönség, hanem talán csak egy tuczatnyi exkluzív foglalkozást űző vagy különleges életmódot folytató kis csoport kényelmét szolgálná, úgy teljes megnyugvással és kiábrándulással állapi- tanok meg tévedésünket és a mozgalmat és felszólalást tárgytalannak kellene tekintenünk. De bízvást mondhatjuk, hogy nem igy lesz és éppen ezért kérve-kérjük, hallgassák meg a <? ^ I T A R C Z A. I Szerelem. Irta : Dóra. A széles utczán aranyos napsugarak kergetőztek, besurrantak a kastély ablakain és nyomukban fény és csillogás támadt mindenfelé. Kíváncsian bekandikáltak a nagy virágos kert sürü lombu rózsalugasába, aranyglóriát szőttek a szőke leányfej köré, rákaczagtak a lángoló férfiarczra és szerelmesen visszacsókolták a lugas biborszinü rózsáit Benn a lugasban áhitatos csönd volt. SzemDen álltak egymással és a leány szemei félve kerülték a férfi forró pillantásait és kissé sápadt arczán félelemmel vegyes várakozás látszott. — Lássa, maga —törte meg hirtelenül a nyomasztó csöndet, ... de újra elhallgatott. — Nos? — kérdezte halkan a férfi és nézte a kis fejet, amely oly közel volt a dobogó szivéhez. — Maga kérdezni akart tőlem valamit, miért nem kérdezi ? Türelmetlenül mondta és csaknem kihívóan nézett a férfira, akit zavarba ejtett ez a váratlan felszólítás. — Kérdezni akartam . . . igenis . . . de . . . — Nos ... de ? — Igazán szamárság, de csak azt akartam megkérdezni magától llus, lássa, hogy nyugodtan tudná-e nézni, ha levágnák egy embernek — mondjuk a kis- ujját ?! A leány értelmetlenül nézett reá. — A kisujját . . . levágni ? . . . Furcsa kérdés! Hogyan érdekelheti az magát, vájjon nyugodtan nézhetem-e? . . . Hirtelenül elhallgatott és az arcza felderült, mintha most már megértett volna mindent. — Maga, ugy-e, sokszor vág le kisujjakat? — kérdezte j azután. A férfi tragikomikusán bólintott. — Rémsokszor! Klinikafélét tartok ott künn a legszegényebbek között. — És ingyen kezeli a betegeit? — Ingyen! — És ugy-e azért szívesen odaszerződtetne engem maga mellé asszistensnek, fizetésnélküli segédnek?! — Jóízűen kaczagott. — Hallja doktor ur, maga nagy ideálista! Még megteszi, hogy feleségül vesz valami rémkomoly, tudós, vén doktorkisasszonyt, csakhogy minél több kisujját vághasson le! A férfi hevesen integetett és az arcza szigorú volt nagyon. — Mindenesetre — mondta harcziasan — csak olyan leányt vennék feleségül, aki velem együtt lelkesülne a hivatásomért. Ilus is komoly lett. — Igaza van. Jó feleség, aki szereti az uiát, szereti annak hivatását is. Lássa például én . . . — Például maga?. . . A leányfej lehajlott, úgy. hogy csaknem érintette a férfi hevesen dobogó szivét. És hirtelenül, — azt sem tudták, hogyan történt — dr. Soós Pál erősen magához ölelte a hozzá simuló leányt. És Ilus zokogva ismerte be:
