Rákos Vidéke, 1911 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-08 / 2. szám
RAKQS VIDÉKE 2. szám. 2. oldal. egyik a gyermek viaszlágyságu és minden nemes és jó iránt fogékony, ártatlan, kis lelkében — azt nem szabad a másiknak könnyelműen, durva kezekkel lerombolni. Az igy nevelt gyermekből válnak az egyház és társadalom erősségei, kik mindenben csak megfontolt, meggondolt módon cselekszenek, nem kivánva másoknak rosszat és jó példát adva a fiatalabbaknak. Hogy köszöntse a gyermek illendően az idősebbet, ha arról, akivel éppen találkozik, szüleitől csak rágalmakat hall ? Hogyan fejlődjék ki a felebaráti szeretet már az iskola padjaiban, ha a gyermekek — szülőik példáján okulva — már e szent falak közé is beviszik a pártoskodást, mondván: „Ezzel nem szabad barátkoznom, mert a papám azt mondta, hogy ezek nem urak, mert az atyja csak iparos!“ Istenem, pedig de sokszor azok között vannak az igazi urak, ha talán életüket több és nehezebb munka között töltötték is. Nem mindig a qualifikáczió az uriasság, lovagiasság és becsületesség mértékadója s amit szintén nagyon sokszor volt alkalmam tapasztalni, a legtöbb esetben a sok és hosszú küzdelem árán megszerzett „úri“ minősitvényt éppen nem az uriasság fitogtatására használják. No de úrrá lenni nem lehet, azzá születni kell. Szinte sajnálatos, hogy a gyermekek ,,uri“ szülőik példáján okulva, összeállnak az iskolában pletykázni. Hiába, ez a Szentmihályon mindig és mindenkor aktuális kifejezés csak nem maradhatott ki e sorok közül sem. Mert hát mindenhez bizonyos talentum kell — és ehhez itt óriási módon értenek az emberek. Pedig nem csoda, ha vannak némelyek, f ........T ' ' ^ 0 T A R C Z A. 1 ^........................... _gg-. A csokor. írta: Horváth Rezső. I. A szivar füsttől és parfümiilattól terhes levegőjű szalonban vig, kedélyes társaság volt együtt. Léha, üresfejü ficsurak akartak szeliemeskedni, ötletekkel teli beszédeket elmondani, ami azonban egyiküknek sem sikerült. De hiszen nem is olyan nagy csoda: szegény szalonfiguráknak egyebük sem volt az élesrevasalt nadrágjukon, hófehér kézelőjükön és gallérjukon és kifogástalan, kikefélt és kivasalt szmokingjukon kívül, azaz dehogy is nem: az üres fejük . . . Szóval, a szellemes mondások sehogy sem akartak sikerülni, hiába próbálta már meg vagy harmadszor Kende, a banktisztviselő, sehogy sem tudott egy iczi- piczike rövid tósztot összehozni, kiszorítani. Pedig a Hajós Mariska nevenapjára még a statisztikát is részletesen áttanulmányozta, hogy csak össze tudjon állítani valami közepes dikcziót, amibe az ötleteket ő maga fogja belevinni. Talán éppen ezért nem sikerültek a próbálkozások. kiket már e puszta kifejezés hallatára fizikai rosszullét fog el 1 Ez is csak azt bizonyítja, hogy az „úri“ embernek nagyon sok ideje van, mi szegény munkás emberek erre nem érünk rá, azután meg nekünk semmi gyönyörűséget sem okoz. A gyermekek pedig annyira kapva-kapnak az otthon mindig előttük lebegő példán, hogy az iskolában is azt vitatják, hogy a faluban kinek, hol, mennyi az adóssága, hogy kinek mennyi a pénze, ruhája stb. Talán ezt is az iskolában tanítják? Az élet, ez az óriási iskola, idővel úgyis megtanít annyi szomorú tapasztalatra, óvjuk tehát a gyermekeket mindentől ami nem szép és amit nem okvetlen kell tudniok. Ne férkőzzék az ő szende, ártatlan gyermek-ielkükhöz ennek a kornak és ennek a községnek átkos szelleme. Azáltal bizonyítjuk be legjobban gyermekünk iránt érzett szeretetünket, ha megkíméljük a minden jóizlést nélkülöző dolgok létezésének észrevételétől, különösen pedig az emberszólás ocsmány és iszonyú következményekkel járó bűnétől. A legzsengébb korban meg kell értetni velük, hogy mennyire fájhat embertársainknak, ha olyan dolgokat terjesztünk felölük, melyeket nem tudunk, csak gondolunk s a miket a szemükbe mondani már bátorságunk úgy sem volna. Ezzel a judási kétszínűség ocsmányságának csiráit nem vetjük el mit sem sejtő, aranyos kis szivükbe. Ha keresztény szellemben akarjuk nevelni őket, legyünk mi is lélekben azok. A vallás külsőségei még nem teszik a vallást, — mert mit ér ha vizet prédikálunk és bort iszunk, — ha tanítjuk a gyönyörű magasztos krisztusi elveket de nem követtjük, ha azt tanítjuk, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint Mariska, az est starja, az ünnepelt leányzó, ka- czagva szemlélte az őt állandóan körülrajongó szalon- figurák nagy dilemmáját s nem kisebb felsülését és — noha gyakran leintette azokat — jót mulatott azoknak konok állhatatosságán. A társaság mindazonáltal elég jó hangulatban volt együtt. Az urak jobbára egymás között szórakoztak, mig a leányok, akik nem kevés számban jelentek meg a nevezetes estélyen, többnyire a jelen nem levőket sza- pulták, — amit ugyan teljesen fölösleges lenne leírnom, mert tudja mindenki, hogy az ilyen jour-esté-ken mi minden megyen végbe. A házikisasszony, a bájos, alig tizennyolczéves Mariska, végtelenül kedves volt a vendégeihez. A sok jó kivánatot, amellyel elhalmozták, figyelmességgel és kedvességgel igyekezett hálásan viszonozni s különösen — mint illik — az urak érezhették magukat leginkább a kegyei által kitüntetteknek. Néha-néha meg-megszólalt rózsás ujjainak csapkodása alatt a zongora is, belesirva néhány melódiát a vidám, egészséges kaczagás, vig lárma közé. Bánattól mentes, könnyed melódiák suhantak föl, a kellemes hangulat gondtalanabbá tételét még inkább fokozván, s e melódiák sokáig ott úsztak, ott kerengtek a bóditó illatoktól telitett levegőben. Egyszer azonban a bogaras Szelégyinek valami az
