Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-18 / 51. szám
2. oidal. RÁKOS ViUEKR 51. szám. túl, a zöldséges kertek mögött. A város határa tövében pedig még virágzóbb, egyre gyarapodó telepek, községek növekedtek, amelyek lényegükben a fővároshoz tartoznak, lakosságuk itt él, itt dolgozik, itt vásárol, csupán üdülni, pihenni tér szabad idejében uj fészkébe és aludni jár haza. Állandó, szüntelenül hömpölygő közlekedés folyik tehát a főváros és a környék között s a máig is mozdulatlan és mozdíthatatlan vasúti sin százezrekre menő forgalomnak zsilipje lett. Nemcsak forgalmi, gazdasági és kényelmi szempontok kívánják meg tehát a szabad közlekedés biztosítását, hanem az életbiztonság követelményei is. Tavaly már hajszálon múlt, hogy az utasokkal megrakott viczinálist derékon nem kapta az arra robogó gyorsvonat és csakis a személyzet éberségének és lélekjelenlétének köszönhették, hogy egy borzalmas katasztrófa véres emléke nem tapadt a czeglédi vasút sorompójához. A napokban, kisebb kiadásban megismétlődött ez a hátborzongató eset. Hát nem őrjítő gondolat az, hogy egy vasúti bakter lelkiismeretére legyen bízva sok százunk élete nap-nap mellett? Hpgy egy önfeledten leeresztett pohár pálinkától függjön egész sereg ember testi épsége ? Vagy okvetlenül vértanuk kellenek ide is ? Addig, mig friss vér nem locsolja, nem lehet megszüntetni ezt a képtelen, lehetetlen keresztezést? A viczinális negyedpercznyi különbséggel állott meg a gyorsvonat gőzkocsija előtt, már- már érintve az elkésetten leeresztett vasúti sorompót. Két évtizede foglalkoztatja már ez a kérdés az illetékes köröket. Tiz esztendeje napirenden tartja a „Rákos Vidéke.“ Próbálkoztunk már különféle kormányoknál, sikertelenül. A legutóbbi megnyugtatás az volt, hogy a keresztezés ügyét a pályaudvarok kihelyezésével kapcsolatosan oldják meg. Szép szó és pénzügyi, sőt praktikus szempontból okos is. Csakhogy a pályaudvarok kihelyezésének kérdése súlyos probléma, sok-sok millió kiadással járó, életbevágó fontosságú dolog, amelyről meg lehet érteni, ha egy-két évtizedet lefoglal, mig megoldást nyer. Mi nem köthetjük a magunk életének mécsvilágát a százados alkotások fáklyájához. Nekünk halaszthatatlan érdekünk, hogy a szabad közlekedés késedelem nélkül biztosítsa létünket és szolgálja jogos igényeinket! Az állapot ma is szánalmas és tűrhetetlen. Mi lesz a tavaszszal, ha a fürge villamos közlekedés megkezdődik ! Hogy csinálnak menetrendet és hogy tartanak meg menetrendet a sűrűn közlekedő villamos vonatok, ha minden számítást keresztül húz egy hetven kocsiból álló üres, rendezkedő tehervonat keresztülvonulása a pályatesten? Holott még az is bizonyos, hogy a villamos közlekedés fellendülést hoz számunkra, tehát lakosságunk, forgalmunk lényegesen megnövekedik. Lehetetlen kívánság, hogy a meglevő állapoton legalább ideiglenes megoldással nyomban ne változtathassunk, hanem a pályaudvarok dolgának megérésére kelljen várnunk! Mondván mondjuk és erősítjük: a szabad közlekedés biztosítása a mi egyik legelső és legfontosabb feladatunk a legközelebbi jövő számára s annak érdekében mindent meg kell tennünk; mindent, ami emberileg csak tehető. í t A r c z A. Senki. A budapesti élet mélységéből. Irta : Fröhlich János. Ha valaki egy világváros végtelen nagy nyomorát igazán tanulmányozni akarja, menjen a rendőrségre, látogasson el a kerületi kapitányságokra. A kerületvezető rendőrtanácsosok, kapitányok és tisztviselők tudják elmondani és példákkal eklatánsán illusztrálni, hogy van sok oly nyomorult is Budapesten, a kit élhetetlensége, lustasága és nyomora az állatok színvonalára sülyesztett A Vili. kerületi kapitányságra vetődtem be egy napon. Nagy sürgés forgás volt a Tavaszmező-utczai egyemeletes rendőrségi épületben. Razzia után, mely éjféltől reggelig tartott, egész sereg lerongyolt alakot hoztak be oda. A tömegből, mely az udvaron szorongva várta sorsát, majdnem két méter magas alak vált ki. Borzalmas külsejű fiatul ember volt. Ruhája piszkos, lerongyolt, valamikor fehér ingből, ugyanolyan alsó nadrágból állott. Czipő, kalap nem volt rajta. Sápadt, sovány arczát rőt szakáll köritette. Csendesen viselkedett, csak néha vetett nyugtalan pillantást a földszinten n levő rendőrszoba felé, mintha onnan valami veszedel- jj met sejtene. Úgy látszik, sejtelme alapos volt, mert az ^ őrszobából egy ellenőr jött ki és egyenesen feléje tartva, mondta: — Lipschitz — sajnálom — itt kell megfüröszte- nünk téged. Megint oly állapotban vagy, hogy még a tolonczkocsiba sem ültethetünk. A megszólított összerázkódott, majd elsápadt. A legnagyobb rémület tükröződött arczán. — A szerencsétlen ember — magyarázta nekem az ellenőr — irtózik a fürdéstől. De hát oly piszkos, hogy lehetetlen ebben az állapotban a tolonczházba bevinni. Lipschitz bömbölve követi a rendőröket az udvar egy félreeső helyére és egy ott felállított kádba mászik. Sir, mint egy gyerek. Két markos rendőr nekiesik és szappannal jól megmossa. Negyedóra múlva tisztán kerül ki a vízből. Már nem sir. A rendőrök valahonnan tiszta alsóruhát, használt nadrágot, kabátot, czipőt és kalapot teremtenek elő és ráhúzzák. Közben arcza földerül és nagyokat sóhajt, mint aki nagy bajon esett át Toscano Béla dr. rendőrkapitány szives engedel- mével megszólítom a most már tisztességes gúnyába öltözött csavargót. Megkérdezek egyet-mást személyéről. — Uram — mondja ő — én igazán senki sem vagyok. Nem tudom, hogy hol születtem, nem ösmer-
