Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-11 / 50. szám
.RÁKOS VIDÉKÉ 50. szám. 2. oldal. vannak, hogy bennük a tartózkodás minden — csak nem kellemetes. Mert a mi közönségünk neveletlen és tisztátalan. Verjék be a fejüket az igazságért, de bizony kimondjuk, hogy első sorban maga a közönség az oka az alig elviselhető állapotoknak. A mi közönségünk, fájdalom- és tisztelet a kivételeknek, — szándékosan rongál mindent, ami közös használatra rendelt dolog. Rongálja és pocsékolja, gondatlanságból, léhaságból, rakonczátlanságból vagy irigységből. A budapesti közönségnek úgyis természetrajzához tartozik, hogy nyilvános helyeken úgy viselkedik, ahogy odahaza gondolatban se merészelne. Tessék csak megnézni például a kávéházak előtt a nyári kiülő helyeket. Micsoda bagó, szivarszipka, gyufa-réteg és egyéb más dísztárgy borítja földjét; mennyire nem hiábavaló, vagyis inkább mennyire hiábavaló a rendőri intelem, hogy: „köpködni tilos.“ Próbálna valaki igy bánni a szobája padlatával odahaza! Hát még a viczinális közönség! Ismert dolog, hogy a város határán túl mindenki legalább is őrgrófnak és nagyherczegnek képzeli magát és kényur, hat vagy tizenkét krajczár erejéig! A viczinális kocsik összes sárgaréz díszítését leszedték az utasok vagy gyermekeik. A függönyökkel talán sáros czipőket törölgetnek, néha a lábukat rakván az ablakra, máskor pedig a függönyt rángatván le az ablakról. Mindenféle durva szavakkal befirkálva minden tenyérnyi hely; ki törődik itt a másikkal? A másik kényelmével és az illedelem szabályaival! Hiszen még a kalauzok egy része is úgy bánik a vasúttal — sőt néha a közönséggel is, — mintha szemétre- való lenne. A minap egy kalauz megütötte a kezét és mérgében az ajtókat csapdosta be mindf , ^ | T A R C Z A. D ^ _____=====_____J> Já nos, az áliró. A vérszinü faburkolaton sárga és élénken kék virágok, az egyszerű, de Ízléstelen tükrök alján pedig olcsó gipszfigurák — ez az a józsefvárosi kávéház, ahol legutóbb dolgozni szoktam. Egy kissé még bánt áz olcsóság szaga, de lassan megszoktam már mindent, valamint a piszkos, bizalmatlan pinczért is, aki többször odaáll az ajtó elé, hogy a tisztelt vendégek valamiképpen H ne illanjanak a kávé 'árával. Mindamellett szeretem ezeket az embereket, akik szörnyen büszkék a piros faburkolatra és sárga meg kék virágokra és lenézik a szomszéd kávéházat, ahol földszinüre bámult a padló és homályos zugokban kocsisnépek kártyáznak. Holott itt, a függönyös kártyaszobában még hideg csönd tanyázik, legföljebb a kávés néhány barátja ül be csalogatónak a zöldposztós asztalok mellé. Ebben a környezetben ismertem meg Jánost, az álirót, aki ebben a kávéházban az irodalmat képviseli. Valószínűen Írónak is készülhet már vagy tiz esztendeje — annyi idősnek becsülöm erősen züllött bársonykabátját — és lelkében soha el nem nyomható ambi- cziók küzködnek a dicsőség felé, de szegény nem tudott kijutni a tizedrendü kávéházak olcsó és barátságaddig, mig végre egynek az üvegtáblája csörömpölve le nem hullott! A vasút rozzant. Igaz. De nézzük meg az állomás épületeit. Tessék megnézni a falakat, a padlatot! Nem természetes romlás és kopás, hanem szándékos ronditás és pusztítás mindenütt. Nézzük a budapesti végállomás szép uj várótermét. Elég díszes, akár egy budoár. Este narancshéj szerte az ülőhelyeken, gesztenye hulladék a földön, bagós szájak undok megnyilatkozásai mindenfelé. Ki ennek az oka? Nincs disznóól, ahol nincsenek disznók . . . A várakozó helyiségekben este panaszkodik a közönség, hogy hideg van. Tökéletesen igaz. De látta-e már valaki, hogy egy utas betette az ajtót, a mikor onnan kiment? Mikor betér oda melegedni, beteszi, mert neki magának van szüksége reá, mikor kimegy — akkor csak nem fog törődni — a más érdekével. Ki udvarias ebben az országban ? Ki tud tisztességet mint a külföldön mindenki, abban, hogy azé az elsőség joga, a ki előbb érkezett ? Külföldön nincs tolongás a felszállásoknál, mert mindenki az után alkalmazkodik, a ki után érkezett. Nálunk asszonyokat, gyermekeket, lökdösnek fel és dulakodni kell a helyekért, mert itt még ököljog van. Ne emlegessünk tehát uraim mi itt disznóólakat. Hanem tanuljunk emberséget mi magunk és tanítsuk meg rá embertársainkat, hogy ha ma-holnap kezdetét veszi a várva várt „villamos korszak“, majd amit kapunk, meg is tudjuk magunk is becsülni és fenn tudjuk tartani. Mert csak akkor követelhetünk áldozatokat is a mások zsebéből a magunk kényelmére, ha élni tudunk vele és nem fizetjük vissza vandál pusztítással. tálán falai közül, mert a rajongó lelkén és borotvált arczán kívül igazán semmi köze nincs az irodalomhoz. Ezt János maga is jól tudja és érezte akkor is, amikor ezt a bizonytalan pályát megkezdte, amely egy csécse piccolón kezdődik és egy csésze piccolón végződik és beéri azzal a kétes dicsőséggel, hogy a pinczérek néha elárulják egy érdeklődő vendégnek, hogy ez az ur iró. — Kiváló iró, de a neve . . . Bizony azt nem tudom, de itt dolgozik minden nap. Néha még reggel háromkor is itt ül és ir . . . Ez János és ez az ő dicsősége és ez az ő kenyere és pecsenyéje. Züllött macskaszemei vértől vörösen merednek a levegőbe, amikor ir és amikor úgy tesz, mintha gondolkoznék. Mert fölteszem róla, hogy amit a kávéházban összetákolt, odahaza szorgalmasan széttépi, talán a tűzre rakja, de óh jaj, talán soha nem is égett tűz ennek a szegény kis irodalomzüllöttjének kályhájában. Néha mintha fölvillanna valami ebben a fura hézagtól lakott agyvelőben. Egy terv, vagy egy gondolat, vagy valami, ami elgondolva nagyon szép, de ott a papiron kis torzszülötté válik. Hiszen látom, hogy mikor olvas, fájdalmas, szép vonalak ékítik a szája szélét és nagyon szereti a szépet és föléri észszel I a diszkrét finomságok minden báját és olyankor nagyon közel húzódik szivéhez az öngyilkosság gondolata, I olyankor várja a halált, hogy eléje toppanjon, valami [ gyors és rögtönitélő formában. t
