Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-11 / 37. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 37. szám. elismerése nem lehetett volna műkedvelőink munkájának, mint az, hogy a lehetetlen időjárás ellenére színimig megtelt az Otthon kávéház színházterme. Lassan gyülekezett a közönség, de igen nagyszámban sereglett össze s igen szép, előkelő publikum várta az előadás kezdetét. Akár szépségkiállitást lehetett volna rendezni az asszonyokból, lányokból, — akiknek bőségesen akadt tánczos gavallérjuk is, a mi éppen nem utolsó érdeme egy rákosszentmihályi mulatságnak. A nézőtér minden helyét ellepte a közönség, az ülőhelyek megett csoportosult a férfiak serege, melynek nagy részben már csak állóhely jutott. Mi lett volna, ha csak valamivel emberségesebb időjárás kedvezett volna a estélynek 1 Az előadás gazcag és igazán változatos műsora hét számból állt s a közönség viharos tetszése hitelesítette a feltétlen sikert, melyet aratott. Műkedvelőink régi hírnevükhöz híven megint tökéletes dolgot produkáltak. Nem a lelkesedés és szimpátia elfogultsága mondatja velünk, — de általános már a vélemény, hogy ezek a műkedvelő színészek már régen túlhaladtak a mükedvelés színvonalán és előadásuk túltesz sok hivatásos társulat produkczióján. — Ezt az véleményt minden egyes fellépésükkel csak megerősítik. A műsort Krenedits Sándor nyitotta meg; kinek kellemes hangját, meleg nótázását nagyon szereti közönségünk. Most két igen szép dalt énekelt kiváló sikerrel, őszinte csengő hangon. Farkas Imre Ninon és Pierre czimü bájos és megindító románczát és Zerko- kowitz hires orgonás dalát: „Most a mikor minden virág nyílik“, melylyel legnagyobb sikerét aratta a tavalyi évadban Aalhach a fővárosi orfeum színpadán. A művészi ízléssel előadott dalokat Polner Ernő kisérte mesterien, itt is és még számtalanszor bebizonyítva, hogy milyen rendkívüli nyereség az ő művészi tőkéje és egyénisége társaságunknak. Lesz igazi zenei életünk; zenei nevelésünk elárvult ügye is biztos kézbe került s műkedvelői életünkbe is uj vér kerül az ö szereplésével. Második számul Balázsovich Zoltán, lapunk szerkesztője mutatott be néhány Ady verset, a modern költészet ez egyik exponált alakjának különlegességeit éles világításba igyekezvén helyezni túlzó előadásával. Labiche és Mellevilles pompás egyfelvonásos vig- játéka, „A betörő8 következett ezután, mint fentebb már jellemeztük, — pompás előadásban. A közönség rendf—==--------------- ^ 3 T A R C Z A. ö \,==___======,______=J> Fo ntos ok. Házi kabátban és reggeli czipőben, kényelmesen Ül a puha pamlagon Boprim Albert és nagy csészéből issza a kávéját. Szivarozva végiglapoz egy nagy csomó napilapot és egymásután a földre dobja le őket, ahol szabálytalan dombot alkotnak. A tegnap esti bemutató előadásról szóló kritikák nem tetszenek neki. Későn látja be, hogy más szerepet kellett volna választania, amelyet különben elég csábítóan ajánlottak fel neki. Minden újabb újság olvasása közben még fokozódik sápadt arczának elégedetlen kifejezése. Halkan és féiősen jön be Boprim Marianne asszony; dohányszinü semmitmondó szabású háziruha van rajta, amelyet az évek során többször tisztítottak, festettek és átalakítottak már. Az arcza sápadt és hervadt, unalmasan szeretetreméltó, szemeinek kifejezése áhitatos és félően kémkedő. Nagynövésü, sovány, olyan mint egy rossznövésü leány. Formátlan, de a dereka körül meglepően kövér: Albert a kritikáról felnéz és sürü füstön keresztül szigorú pillantást vett tiszteletreméltó élettársára, aki kívül élvezte az elmés darabot s kitünően mulatott mókáin. A fő női szerepet Krenedits Sándorné játszotta azzal a művészettel, a melyet már olyan sokszor élvezett és bámult közönségünk. Ragyogóan szép volt a szőke parókájában (a mi különben sem nehéz neki) s kedvvel, finoman, sugárzó intelligencziával és megvesztegető kedvességgel játszott. Külön ünneppé avatta az estét, hogy a Krenedits-müvészpárban hosszabb szünet után újból gyönyörködhettünk műkedvelő színpadunkon, melynek legelső díszei és oszlopai. Kitűnő volt a komorna szerepében Réber Irma ; nagyon szemre- való, temperamentumos és őszinte. Másodszor volt színpadon és tehetsége máris mindjobban bontogatja szárnyát. Két nagy férfi szerep van a darabban, mely a két legnagyobb műkedvelőnknek jutott. Krenedits Sándor vonzó egyénisége szimpatikussá tette az ábrázolt alakot, melyet lendületesen, kellő melegséggel és férfias előkelőséggel ábrázolt. Az ő őszinte hangjai és világos jellemzése, nemes heve és megragadó humora sohase tévesztik el hatásukat. Klimkó Pista egy nyegle, léha és kapzsi fiatal embert alakított végtelenül jellegzetesen, ellenállhatatlan humorral, frissen és elevenen. Róla igazán nagyot mondunk, ha azt állítjuk, hogy egyik legszebb sikerét aratta, mert az ő műkedvelői pályafutását olyan sikerek jelzik, mint Feledi Gáspár, Szentirmay százados, a „Válás után“ kaczagtató apósa, a „Nyolczadik pont“ rettenetes mexikói nagybácsija és igy tovább. Hosszú sorozata a legkülönfélébb jellemszerepeknek, a melyek ábrázolása csudálatos rutint és szinművészi zsenialitást feltételez. A mostani fiatal szerepet úgy kellett ráerőszakolni s minden várakozást felülmúló sikert aratott vele. A szereplők sorát Havas Gyula egészítette ki a kapus rövid, de nem hálátlan szerepében, melyet jelesül alakított. Értékes tagja a régi gárdának, — humorát méltán „szeretik s mindenkor karakterisztikus alakot rajzol. Őszintén sajnálta a közönség, hogy hosszabb és nagyobb nem volt ezúttal a feladata. Az együttes kitűnő volt; az előadás gyorsan perdült, a maszkok kitűnőek, a diszletek tetszetősek; a szükséges erkélyt ügyesen ábrázolták. A szereplők alig győzték megköszönni a tapsokat. Most néhány magasabb zenei élvezetet nyújtó szám következett. A „Hoffmann meséi8 barkarolláját adták elő : Polner Ernő zongorán, Metzger Károly és Elek Béla hegedűn. Mély érzéssel és rendkívüli finomsággal játnyafogó hangon, elhaló mosolylyal mondja el a kívánságát. Marianne: Csak figyelmeztetni akarlak, hogy Grétének uj fűzős czipőre van szüksége. Albert (színpadon használt királyi hangján): Mi közöm hozzá? Az reád tartozik! Marianne: Igaz, de nem akartam megrendelni amig tanácsodat ki nem kérem, mert legutóbb azt mondtad . . . Albert: Úgy tudom, hogy már vettél valaha fűzős czipőt. Már megmondtam egyszer, hogy nem foglalkozhatom efféle apróságokkal. (A saját imponáló hangján mindegyre felizgul.) Még belebolondulok a sok titkos panamába. Egyszer a levestál törik el, hol megint a cselédkérdésről van szó, — mert hát ami cselédünk megetette vőlegényével a heringjeinket; máskor meg a gyerekeink egyike szamárhurutban betegszik meg. Legközelebb majd a személyes ügyei kerülnek sorra ! Marianne (félve, fájdalmasan összébb huzza magát): Pedig, amennyire lehet, megkíméllek, nem panaszkodom a magam bajairól. Albert: Ez az egyedüli dolog, amitől megkímélsz... Hogyan képzeled el egy művész fejlődését, amikor gondolataiban minduntalan aprólékos családi bajokkal zavarják? Mindenekelőtt békességre, ezenkívül szabadságra és végül sikerre van szükségem.
