Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
RÁKOS VIDÉKÉ 15. szám 2. de megkívánjuk, hogy mindenki úgy tegyen, mintha hinne. Ilyen levegőben meg kellett romlania az emberi jellemnek is. Sziklaszilárd, határozott meggyőződés ilyen talajból nem fakad. Luczifer frakkot öltött és lólábát csinos lakktopánba bujtatta a hazugság. Ha ugyanabba az edénybe két ellentétes folyadékot öntünk, eleinte zavaros, bizonytalan szinti keveréket kapunk. De ha jól megrázzuk, rövid, erős hullámcsata után szétválik a két elem s hajszálnyi biztossággal állapíthatjuk meg határaikat. Rázkódás kell az eszmék mai csúnya kavarodásának is, hogy meginduljon a szétválás folyamata. Mintha mutatkoznának már az előjelei. Erősen félnek tőle különösen azok, akik annyi haszonnal halásznak a zavarosban. De az igazak örömmel üdvözlik, mert akkor majd újra kitör a komoly harcz, mely rombolásával lesújt az Igazságra, hogy föltámadhasson. Hiszszük és valljuk, hogy föltámad ! Nagyapó. (Nikitin) Tar-fejHeti, ősz szakállal Ottan ül a nagyapó ; Nincs előtte éven által Más, mint viz, meg egy czipö. Hószin arcza összeszáradt. Csupa ránéz a homloka, Mig letelt a hosszú század, Búra sokszor volt oka. TÁ R C Z A. A szép horvát leány. Irta: Szász József. Hajnalodik. A hegyormok felett bibor pir jelzi a nap közeledtét. A völgyben néma csend. Csak néha hallatszik valami titokzatos suttogás, amikor a hajnali csípős szél megrázza a fák lombjait. Minden pihen még. Az emberek a kis falu szahnatetejü házaiban, a madarak az erdő fáin, a bokrok közé rakott fészkeikben. Egyszerre trombita harsogás zug át a völgyön. Erczes hangját kétszer-háromszar visszaveri az erdő, a hegyoldal. A kis faluban katonák vannak elszállásolva s az ébresztőt fújja tele tüdővel a századtrombitás. Néhány perez múlva nyüzsgő élet támad a kis faluban. A katonák elősietnek éjjeli pihenőjükről. Egyik a szalmás színből, másik a szénáspadlásról. Fejedelmi nyugvóhely ez fáradt katonának, Fejealja a borjú, takaró a köpönyeg, A kutnál megmosakodnak, az udvaron leszedik egymásról a széna, szalmaszálakat, felveszik a vállukra a borjut, a puskát s az ut- czán sorakoznak szép rendben. — Főhadnagy ur Fábiánt felköltötte-e már kend ? Kérdezte az öreg őrmester a napos káplárt. — Még nem, őrmester ur, válaszolt a legény. Mindent vesztett, nincs erő benn Szeme is kicsit ha lát, Rég tud már a temetőben Gyermeket meg unokát. Füstös konyhájában éppen Csak egy vén kandúrja van, Mely kemencze szögletében Ott szunyókál untalan. Nincs szüksége csak kevésre, Papucsot fon a szegény, Abbul elteng. Pihenése, Hogy a szentegyházba mén. Ott is leghátul köhécsel, Egy kis zugba megvonul S telve bus emlékezéssel Áldja Istent jámborul. Viskójába tér meg aztán S munkál és elégedett. Sírba hajló, ősz aggastyán! Oh, mi ád erőt neked ? Radó Antal. Fogyasztási szövetkezetünk múlt éve. A Rák összentmihályi fogyasztási szövetkezet legutóbbi közgyűlésének lefolyásáról múlt heti tudósításunk kiegészítéséül még a következő részleteket közölhetjük: Halász Ferencz elnök igen szép szavak kíséretében beszámolt az elmúlt iizletév jelentős eredményéről. Nevezetesen kiterjeszkedett arra, hogy szövetkezetünk üzletkörét igen kiterjesztette. Megszerezte a dohánytőzsdét, okmány- és postai bélyegek elárusitási jogát, üzletkörébe fölvette a vasárukat, a rövidárukat s mindenféle háztartási czikket, úgy, hogy tagjainknak más üzletbe már nem kell — No hát induljon kend sebtiben, mert ha én indítom útnak kendet, abból még baj talál lenni, — szólott fenyegetőleg az öreg vitéz. Fábián főhadnagy ur legkedveltebb tisztje az ezrednek. Csinos, barna ember, aki után sok szép leány bomlott a horvát fővárosban. Azonban hiába bomlott, mert a főhadnagy ur nem nézett rá egyre sem. Rá is fogták, hogy nőgyülölő, de ezzel nem sokat törődött a főhadnagy ur. Valamikor pedig vig fin volt, hej, de sok szép horvát leánynak elcsavarta a fejét! Az utóbbi időben azonban egészen magába zárkózott. A napos káplár elindult, hogy fölkeltse a főhadnagy urat, aki egy szénaboglya tetején aludta az igazak álmát. Útközben meg-megállt, azon tanakodva, de hát hogyan keltse fel ? Mert Fábián főhadnagy ur jó ember, derék ember, de arra rettenetesen megharagszik, aki álmából felveri, kitelik tőle az is, hogy haragjában pofon üti. Otthon bizony gyakorta érte ez a kellemetlenség legényét, de ez azért nem bánta volna, ha éjjel-nappal pofozza is, mert a főhadnagy ur haragja hamar elmullott, amikor néhány forinttal sietett kiengesztelni a megbántott legényt. Óvatosan odatámasztott a boglyához egy létrát s csendesen felment rajta a boglya tetejére. A főhadnagy ur még édesen pihent. Valami szépet álmodhatott, mert mosoly játszadozott ajkai körül, A káplár megállóit a lajtorja legutolsó fokán, kiegyenesedett s miután keményen szalutált, kiabálva mondta:
