Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-28 / 13. szám
2. RÁKOS VIDÉKÉ 13. szám Ez a a vérlázitó pont, ahova ki akartunk lyukadni. Az idei tavasz megint bebizonyította, hogy se Ráköss zentm i h ály on, se Mátyásföl- d ö n, hogy a többi helységről ne is beszéljünk — még mindig lehetetlen az utczákon akár fényes nappal is közlekedni. Feneketlen sár, viz, pocséta állja útját az embernek. Budapesten száraz lábbal járt naphosz- szat, — haza érkezve — száz lépést kell tennie csupán a lóvasutról s bokáig — jó, ahol még csak bokáig — kell gázolnia a sárban. A hatóság évek óta hirdeti, doboltatja, rendeli, hogy mindenki köteles a gyalogutakat ingatlana előtt járhatóvá tenni. Fenyegetőzik büntetéssel s más megtorlással — hasztala- nul. Az öt perczczel ezelőtt még agyonszabályren- deletezett ember itt menten kényurrá válik, ki fittyet hány mindennek a világon, még a saját maga kézzelfogható érdekének is. Ronda vonás ez közönségünk lélektanában s igazán csak az emberben lakozó állat teóriájával magyarázható, annyival is inkább, mert nem csak ilyen tekintetekben nyilvánul meg, ahol végtére, ha bármily csekély mértékben is, de mégis anyagi szempontok is figyelembe jöhetnek, — hanem egyéb téren is, — erkölcsiekben, a munka megbecsülésében, az embertársak tiszteletében, a törekvések tisztaságának értékelésében. Itt az imponál az embereknek, aki komisz és erőszakos, — a tisztességes emberek halk hangja bizony igen gyakran elvész a sok esőt jelző orditozásban. A hatóság fenyegetése is azért maradt idáig eredménytelen, mert tudják, hogy az elöljáróság tisztességes, emberszerető, méltányos, jószivü és türelmes. Nincs mit félni tőle. Csak sopánkodik, de nem bánt. Szántana csak végig a renitens hátakon, majd máskép diskurálnának ! A legkisebb, amit a község mai állapotában megkövetelhetünk az, hogy az elöljáróság felhívásának mindenki, kivétel nélkül eleget tegyen és járható gyalogutat készítsen. Nem csak tisztességbeli, de törvényes kötelessége is. Hogy pedig nem lehetetlen, mutatják azok a házak, amelyek előtt ma is száraz lábbal, tiszta czipőben halad el a publikum. Tegye lehetővé a többi is. Vessünk véget ennek a gyalázatos, szégyenletes állapotnak. Legyen rend! Végre legyen rend igazán ! Ha pedig a szép szó még most sem elegendő, úgy szerezzen érvényt az elöljáróság megtámadott * tekintélyének önérzettel. Rendelkezésére állanak a törvényes eszközök. Elég volt a méltányosságból és elnézésből. Aki nem áll kötélnek, büntessék, ha kell büntessék vérig, kegyetlenül. És mondja ki az elöljáróság, hogy azokat a gyalogutakat, amelyeket az ingatlantulajdonos nem helyez megfelelő karba, maga a község készítteti el az ő költségére. A közmunkából és a közmunkával megteheti. A költségeket pedig hajtsák be könyörtelenül a mulasztó ingatlan- tulajdonoson, ha egyebe nincs, az ingatlanából. Bizonyos, hogy az erélyes fellépés használni fog és azontúl megszűnik majd az az állapot, hogy itt mindenki mindent követel és nem tesz senki semmit. Csak az az egypár régi, jó balek, aki még ma is, mint ideálért lelkesedik ennek a helynek minden darab sáros rögéért is. * S Vártam azt a perczet. . . Vártam azt a perczet, hogy már lássalak ; Hogv mily forrón vártam: Isten tudja csak ! Féltem, hogy nem tudok hozzád szólni sem, Úgy — úgy dobogni fog örömtől szivem. S ott láttam csillogni égőn, fényesen, Az öröm sugarát sötét szemedben. Mit annyiszor néztem, néztem boldogan ! De hogy tudom, látom — el nem árultam. Aztán találkoztunk. — Boldogságos ég! Hidegnek látszottam, mint a kő, a jég! Kebledre borulni szerettem volna, S ajkam a közönynek szavát szólta. Láttam a csalódást sötét szemedben; Hogy mily bánatod van: tudtam, éreztem! És hagytalak menni! ... és hogy távozói; Egy szóval sem mondtam: Ne még! — Maradjál!! T Á R C Z A. Öreg katonák és rejrufák. Irta: Szász József. Az állás s a járás: alapja a katonai tudományoknak. A fordulatok és a fegyverfogás : kiegészítő része. A parádé mars pedig a koronája. Ha ezeket nem tudja a katona: semmit se tud. És nem is lehet belőle soha semmi sem, még egy-csillagos frájter se, ha egyébként akkora katonai talentum lakozik is benne, mint a nagy Napóleonban. Ez olyan szent, mint a szentirás. Őrmester ur Sólyom kedvére pedig sohasem tanulják meg se egyiket, se másikat. Hiába huzza ki a regruta karőegyenesre magát, a vén őrmester vércseszeme csak talál valami hibát benne. Ha mást nem, hát azt, hogy a két lábfeje által képezett szög nem éppen kilenczven fok, vagy azt, hogy miért olyan kerek a koponyája. Hiába emeli, nyújtja, csapja a földre lábát, hogy szinte recsegnek bele a csontjai, őrmester úr Sólyom azért csak elégedetlen. — Jobban, legények ! Ne kíméljétek azokat a rongyos lábakat. Vágjátok le keményen, hogy meg- pendüljön fájdalmában a föld. A jó regruták összedik minden erejüket: majd megszakadnak az erőlködésbe. Úgy vagdossák, csap- dossák lábukat a földhöz, mintha nem is az övéké, hanem a legádázabb ellenségé volna. De hiába rugdossák, hiába csapdossák. A föld élettelen, lelketlen test, az meg nem szánja őket: nem fog sohase örömében, se bánatában pengeni. De nem szánja meg őket őrmester úr Sólyom se. Neki pedig van szive is, lelke is. Csakhogy ez a szív, ez a lélek keményebb, érzéketlenebb a föld kérgénél is. És ez a legnagyobb büszkesége a vén őrmesternek, Ezért tartja magát Komorovcsák kapitány után az ezred legjobb katonájának. Mert a katonának nem szabad, hogy szive legyen. És ha van, akkor se mutassa, hogy van. Jó szívvel, nyájas beszéddel csak leányokat lehet nevelni, de katonákat nem. Ugyan mi lenne a tekintélyéből, hogyan követnék parancsait vakon a legények, ha egyszer észrevennék, hogy a szive jó, a lelke pedig nemes? És ugyan mit szólna hozzá Komorovcsák kapitány? De nem sajnálják meg őket az altisztek, az öreg katonák se. Amint elfogyott a hazulról hozott elemózsia s a mint észreveszik, hogy a regruták kezdik magukat otthonosan érezni, ők maguk tesznek róla, hogy elvegyék a jó kedvüket.
