Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-15 / 46. szám
2 RÁKOS VIDÉKÉ 46. szám De különösen érdekes kérdés az ingyenes jogvédelem megfelelő szervezése nálunk, Magyaroszá- gon, az alperesek hazájában. Nálunk két oldalról is égető ügy ez. A szegények jogvédelme szempontjából, egyrészt. Az ügyvédi kamara és a jogvédő egyesület ugyan elég szépen gondoskodnak a szegény emberek számára az ingyenes jogi képviseletről, de ez még mind kevés. Az eljárás nehézkes és kezdetleges. Az ingyenes jogi segély pedig ügyvédeink helyzete miatt távol áll a kielégitő színvonaltól. Ügyvédi karunknak túlnyomóan nagyobb része küzdelmes keresetéből tartja fenn magát. Ingyenes munkát, tökéletes munkát ingyen kívánni olyan embertől, a ki maga is kenyérért dolgozik s többnyire alig tud eleget dolgozni a kenyérért — legalább is bizonyos lélektani túlzás. A tiszteletreméltó kivételeket leszámítva tehát, az ingyenes ügyvédi munka vagy kevésbbé ingyenes vagy pedig kénytelen- ségből, külszin miatt tűrt, kellemetlen teher, a mely bizonyára nem alkalmas próbaköve a jogászi ambi- czió és odaadás bemutatásának. Újabb gyakorlat nálunk, hogy testületek, csoportok, szervezetek fix tiszteletdij fejében biztosítanak tagjaiknak ingyenes jogvédelmet, ami megint csak e 1- m é 1 e t b e n tökéletes megoldás, Az ilyen kasztszerü jogtanácsosság, mint a gyakorlati tapasztalat bizonyítja, igen gyakran káros túlzásokat és kórságos állapotokat teremt. A szervezeti ügyvéd ugyanis feltétlen szolgálatába szegődik a megbízó testületnek és gyakran leszállva az ügyvédi állás piedesztáljáróJ, eszköze és szolgája lesz a szervezet törekvéseinek tücskön-bok- ron át, végiggázolva minden jogszerűség logikus és erkölcsi szempontján. íme egy példa. Egyik munkás szakszervezet — a segédek egyesülete, ügyvédet tart fix díjazással. Egy segéd követelést támaszt a mesfere ellen ; az ügyvéd köteles képviselni, bárha jogászi Ítélőképessége más körülmények között visszautasiTÁRCZA. Hűség. Irta: Vértesy Gyula. A »Szenvedők« huszonötödik előadásának a jubileumát ültük. Magyar szerző darabja, hozzá nem holmi léha frivolság, hanem komoly társadalmi dráma és mégis huszonöt előadást ért meg — ez nagy sor! Büszkék is voltunk rá, Detrey Miklós is, az iró, meg mi is, a Miklós barátai. Azaz, hogy csak talán mi. Mert Miklós ur, mióta becsöppent a dicsőségbe, nagyúri nemtörődömséggel fogadta a szerencse udvarlását. Mintha eddig is mindig csak olyan darabokat irt volna, amelyeket ötvenszer, százszor szoktak egymásután előadni; mintha nem is emlékeznék vissza azokra a majdnem egy évig tartó igazgatói előszobázásokra és pártfogók keresésére, amelyekre szüksége volt, hogy a »Szenvedők« végre színpadra kerülhessenek. O, mondom, elfelejtette a keserű és bántó előzményeket, élt a jelennek, a dicsőségnek és bezsebelte az előadási dijakat olyan fölényes közönynyel s olyan nyugalommal, mintha zsenge ifjú kora óta csak tantiémek zsebredugásával lett volna elfoglalva. O elfelejtett mindent, de mi emlékeztünk reá, hogy az irói sikertelenségek miatt már-már elzüllőtaná az alaptalanul perlekedőt, így azonban vállalnia kell a képviseletet, még akkor is, ha a munkások puszta bosszúból hurczolják törvény elé a mestert. Az eredmény ? A mester megnyeri a pert, de a lótás futáson kívül fizetni kell a saját ügyvédjének drága költségeit, mig az ellenfélnek fillérjébe sem kerül a saját fiskálisa. Igaz, hogy elmarasztalják a pernyertes javára a perköltségben is, de ugyan ki tudná azt behajtani ? íme, a törvény előtti jogegyenlőség egy jellemző példája. Lehetne hozzá közük az ügyvédi kamaráknak is, de ezek csak minden ezredik, tudomásukra juttatott konkrét esettel foglalkozhatnak, ilyenkor meg annyi a kibúvó ajtó, hogy ismét minden tízezrediken akadhatnának fenn. De jogvédelmünk kérdéséhez az említettük másik szempontból is érdekes megjegyzéseket fűzhetnénk; tudniillik az alperesek szempontjából, A helyzet nálunk az, hogy ha valaki nem tudja tartozását rendesen, szép szóra megfizetni s a törvényes behajtásra kerül a sor, — ez nem azt jelenti, hogy behajtják rajta az adósságot, hanem azt, hogy soha, ebben a világéletében többé meg nem tudja fizetni tartozását. Azontúl csak ügyvédi költségeket, bélyeget, végrehajtót s árverési halasztásokért járó dijakat fizet. Ha a kis lutrin ambót csinál, még törleszthet! a kamatokat, de a tőkét soha, soha többé. Néhány százforintos adósságtétel s valami csapás, váratlan kalamitás örökre megnyomoríthat nálunk egy beamier embert, mert ezek a jogszolgáltatásunk legszá- nandóbb áldozatai. Akárhogy van is a dolog, de a kultúra, czivilizáczió, humanizmus modern jogállamában lehetetlen ez az állapot s addig hipokrita smokkság lesz minden szemforgató emberbaráti ingyenes jogvédelem, amig ezek ellen nem találnak hathatós orvosságot. Az uj végrehajtási törvény bizonysága, hogy a legilletékesebb helyen is megérezték ez állapotok tűrhetetlen illattát, — de az első félben volt a szegény fiú és büszkék voltunk rá, hogy a »Szenvedők« révén, azok vállán, talpra állt, fel- emelkedett. Mert magyar Írónak elesni, elzülleni könnyű, de felemelkedni nehéz, ha egyszer elesett. Miklós pedig már közel járt hozzá. Nem volt akkora tehetség, hogy azzal utat tudott volna magának törni minden akadályon át, de olyan kis kaliberű ember se volt, akit mások szánalomból vittek volna előre. Meg aztán egy kicsit gavallér is volt, ur is volt, régi gentry gyerek, aki se koldulni, se hízelkedni nem nagyon tudott, az üzletekhez pedig nem értett, hát nem tudott érvényesülni. Ráadásul még meg is házasodott, elvett egy bájos, szép, de nagyon szegény leányt, valami kis szinésznőcskét, aki, mint a rossz nyelvek beszélték, azért ment férjhez, mert a színpadon nem tudott boldogulni. Holmi rózsaleányka volt, az pedig tudni való, hogy az orleánsiaknak nem való a színpad. Ezzel a házassággal azután, legalább mindenki azt hitte, hogy teljesen letört Miklós ur. Eleinte csakugyan úgy is látszott. Egyre gyengébb dolgokat irt, verset, tárczát, sokat és rosszat; a nevét mindenütt lehetett látni, csak jó dolgok alatt nem ; ez a stádium pedig, mikor az iró már csak húsz koronáért dolgozik, a tehetség elzüllésének első lépcsője. S azután egyszerre csak visszafordult a lefelé vivő lépcsőről, megírta a »Szenvedők«-et, előadták s megérkezett a jubileum napja is. Nagyszerű bankét-
