Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-01-05 / 1. szám
1, szám. RÁKOS VIDÉKÉ 5 fogja szeretni, sajnálni, ápolni fogja. Mért ne szerezném meg a szegény fiúnak ennek a boldogságnak is legalább a látszatát ? — De hát hogy is történt a dolog? — Nagyon egyszerű az egész. Lujzát a mulatság alatt megkérte báró Zeitlitz dzsidás-kapitány, Tudja, az magasabb legény még az öles kisasszonyoknál is. Lujza hamar beleegyezett volna, csakhogy a Jánosfalvy-birtokon rajta van a teher, a kau- cziót nem igen birja meg. Tóni néninek mondtam hát, hogy mondjon le Mari a jánosfalvi részéről a nővére javára, aztán jöjjön hozzánk. Öt annyink van, mint Jánosfalvyéknak ; én visszavonulok a kis házacskámban, ők lesznek mindennek a korlátlan urai. Mit gondol, nem lesznek nagyon nevetséges pár? Nem lenne okos dolog őket útnak indítani ? — De hát mit mond hozzá Mari kisasszony ? — Önfeláldozásból beleegyezett mindenbe. A fiam kissé ellenkezett . . . — Ugyan már! — Igen bizony, ellenkezett. Neki Mártha tetszenék. De mikor aztán elmondtam neki, hogy milyen csodaszép vadászatok esnek majd Jánosfalván, hát megjött a kedve és most ugyan büszke a leendő menyasszonyára. Hellner elvégre sem tehetett egyebet, mint hogy helyeselte a tekintetes asszony tervét. Íme, vannak jó sorsra született lények, akik meg tudnak alkudni a lehetőség feltételeivel s berendezik életüket az úgynevezett «adott körülmények» szerint. Egy-két hulló köny, egy-két nehéz sóhaj búcsúztatja el ábrándjaiktól, hogy aztán szép csöndesen éldegéljék végig a sorssal való paktum szerint berendezett életüket. Mások azonban olyanoknak születnek, hogy szépből csak a legszebbet, dicsőségből a legdicsőbbet tekinthetik életczéluknak s akár érik el, akár nem. szörnyű bünhödés, végtelen kétségbeesés az ő sorsuk ! — Miután pedig tekintetes asszony ilyen nagy bölcse az életnek, az anyai szeretetnek, rnegeshetik még, hogy én keresem meg tanácsadás czéljából. Egyébiránt mindenekben szolgálatára is fogok állani a becses házának! Minduntalan végigsöpört a bokrokon és fákon egy-egy szélroham. A gályák hajlongtak; a lomb összefolyt s szinte hullámzott. Folytonosan zúgott, zizegett, sóhajtott a bozót. Egy-egy szajkó repült át fölöttem s nagyokat károgott. Azután egypár fáczán zuhogott le elibént a sűrűbe ; — azokat már a hajtok verték fel, Az egész meghajtandó terület se volt nagy. A vadnak ki kellett belőle jönnie; — s a legjobb, legbiztosabb helyen én voltam. Belefájult a nyakam a folytonos gyors csavar- gatásba, de máskép lehetetlen volt jól szemmel tartanom a szomszéd környéket. Egyszer egy kicsit tovább találtam jobbra figyelni s amikor megint balra néztem ! . . . A czirkuszban az ilyen várakozásos pillanat az, amikor elhallgat a zene. Két hatalmas, erős szarvasbika éppen abban a pillanatban szökött keresztül azon a nyíláson, amelynek a vonalán állottam. Az egyik már egészen túl ugrott s csak a hátuljának a felét láthattam. De az is elárulta, hogy : bika. A másik a maga teljes szépségében, az orra hegyétől a farka végéig tisztán, födetlenül volt előttem, — még teljes három másodperczig, mielőtt ő is beugorhatott volna a társa után. Még molyhos volt az agancsa, de már egészen kifejlődött. Lehetett tőlem vagy nyolczvan lépésnyire. Éppen csak annyi időm volt, hogy odakapjam a Mauzert. Kifogástalan önbizalommal lőttem. Egy Már épen búcsúznának, amikor a hátuk megett csikordul a kis ajtócska s kertjéből Mártha lép a parkba. Észreveszi a csöndesen társalgókat, hanem másfelé kanyarodik s elmélázva tépegeti jártában a faleveleket. — Schluck Mártha kisasszony, azt hiszem ? kérdi Arzén. — Ó lépett be a kis ajtón, Kulcsa van hozzá, siet a felvilágosítással Bezzegh mama, Schluckné távoli rokona a bárónak s más szívességet is megtesz szomszédainak. Elválnak. Hellner mellékutra kanyarodik. Ezen az utón a fák két oldalról áthajolnak egymásra s e zöld sötéten nem hat át a napsugár, e susogó szövedéken nem hull keresztül a permeteg. Nagyon kedves itt a magány. Hellner volt olyan hűtlen a városa és családja tradiczióihoz, hogy örömest menekült ebbe a fasorba s mivel nem irt verseket, nem ragadtak meg benne a dallamok, leginkább parlamenti szónoklatokat szőtt-font magában s képzelt ellenfelekkel a legelkeseredettebb disputákat folytatta. Talán e perczben is ezt cselekedte, amikor valami hirtelen félbeszakította. Mártha lépett eléje egy platánfa árnyékából. Fehér ruha födte termetét, szalmakalapját (abban az időben P a m e 1 a-kalapoknak hívták) kezében tartotta,, fekete haja hullámos fürtökben folyt a vállaira. Hellner meglepve köszönt volna, hanem a lány megragadta a kezét s térdre akart hullani Arzén előtt. A férfi nem engedte s ekkor a lány görcsös zokogásba tört ki. Ráborult Arzén keblére s őt magához szorítva sirt ott perczekig. Nem mondhatni, hogy Hellnert kellemesen érintette volna a regényes jelenet. Regényes, ez a szó jutott eszébe ejőször is. Milyen tulizgatott lény, aminők csak a külvárosokban találhatók, ott is csak a jól berendezett kölcsönkönyvtárak előfizetői között. Szinte örült Arzén, amikor a fasor végén parasztlányokat látott közeledni. — Térjen magához, az Istenért! szólt Hellner. A leány látszólag megnyugodott s elfogadta Arzén karját. A jéghideg lovag egész a Schluck-házig~ kisérte önkénytelen társnőjét s a kapuban átadta Lotti mamának. millióba mertem volna fogadni, hogy tűzben kel. a bikának összeesnie. Az éles, visszhangos pukkanásra a bika a hátuljával erősen megrogyott s nem előre tört, hanem megfordult és szinte a hasán csúszva lökött magán egyet, visszafelé, arra, amerről kijött volt. Tehát újra átváltott azon a nyíláson, ahol álltam. Azzal a meggyőződéssel, amire az ember néha az életét is ráteszi, hogy a bikának halálos sebe van r eszembe sem volt, hogy újra lőni igyekezzem. Kezemben a kilőtt Mauzerrel hallgatóztam a szélben, hogy hol esik össze a sűrűben a nagytestű állat, amely, szerintem, egypár ugrásnál többet már nem tehetett. És amint ott állok, nyitott szájjal, hogy jobban halljak minden legkisebb zörejt: ugyanazon a ponton, ahol az én bikám a lövésemre megrogygyant. megjelenik a másik! — mint valami kisértet amely hihetetlen káprázattal akar bolonddá tenni. Jött a társa nyomán lesunyitott fejjel, mint a rossz orrú vizsla ; — és amint a nyílásra kiért, megpillantott engem. Engem, aki ott álltam vele szemközt, annyira, amennyiről jó sörétes puskával még a futó nyulat is le lehetett lőni ; — és az én remek Mauzerem — nem volt megtöltve. Mialatt a másik bikát figyeltem, hogy hol hallom összerogyását: két-három másodperczig tétováztam a töltéssel. S éppen ez alatt fordult vissza és jött elém
