Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-01-05 / 1. szám
6. / RÁKOS VIDÉKE 1. szám — A kisasszony rosszul lett. Éppen akkor találkoztunk s én kötelességemnek tartottam . .. — Úgy, rosszul lett ? Azt látom, jegyzé meg a mama különös hangnyomattal s aztán fürkészőn tekintett Arzén után, — Az ilyen rosszullétek gyakoriak a Bolkowszky- parkban, jegyzé meg aztán. — Sohse gyanúsítottak ártatlanabbul, susogta magában a távozó. Átkozta magában a kulcsot; más találkozást reménylett. Sorjában, csak sorjában, lovagur! Nem a szereplő alakok szövik, nem ők jelenetezik a drámákat, a regényeket, azt hatalmasabb auktorok intézik el. Egy jelenet sem következik előbb, mint a mikor a megfelelő végszó elhangzik. Ma egy staffage-alaknak, a jó Bezzegh mamának volt jelenése, utána a szoknyás intrikusnak; a várva-várttal, az epedettel azonban nem találkozott a hős. Sorjában, csak szépen sorjában, lovag ur; jó és rossz bekövetkezik egyaránt, ha müvét úgy alkotta meg a hatalmas szerző. V. Majláth és Belcredi, Nem,nyájas olvasóm, nem! Ezek az urak aligha fognak szerepelni a mi egyszerű történetünkben. Annyi közük az egészhez, hogy az ő nevük adott arra alkalmat, hogy az öreg Bolkowszky báró hosszabb társalgásba bocsátkozhatott Hellner Arzénnel. Arzén élt az általános engedelemmel s künn sétálgatott a Bolkowszky-parkban. Ha tudta volna, hogy Bolkowszkyék még nem utaztak el a fürdőbe, nem cselekedte volna. Így aztán megesett, hogy a nevezetes fasorban épen szemközt jöttek rá az öreg báró és Riza Boronessze. Bolkovszky nem ismerte Hellnert, a ki a tudvalevő bemutatás után csupán a névjegyét adta le a kastélyban, egyéb látogatást nem tevén. Most már nem lehetett a bemutatást kikerülni, Hellner nagyot köszönt Riza bárókisasszonynak, a ki azt fogadta s a megállapodó idegent igen kevés teketóriával bemutatta az excelen- cziás urnák. Bolkovszky magas udvari méltóságot is viselt. Kedvelt perszóna volt az udvarnál. Hogy nem élt oda fönn, ennek oka már említett tűrhető, de nem éppen ragyogó anyagi körülményében rejlett. Politikai okokból se volt állandó vendége Bécsnek. Modorán azonban meglátszott a nagyur, a perfekt ud- varoncz. Nagy tekintélylyel tudott föllépni, bókjai kecsesek voltak, szava gyors, csaknem telegrafikus rövidségül, a beszéde jól kiélezett epigrammokból állott, egyszóval minden izében ur volt, aki emellett ép akkor tartott magától a legtávolabban, amikor a legnyájasabbnak, legudvariasabbnak mutatkozott. A középen kiborotvált körszakáit akkor még csakugyan a mágnások hordták, ami az öreg uron pompásan is festett. (Ő is festett hálából a szakálon.) Nagy öröme telt abban, ha valakinek rátapinthatott a gyönge oldalára. Ekkor aztán megtánczoltatta az emberét, úgy azonban, hogy az nem is vette észre, hogy tánczoltatják. A nagyuraknak ez mindenesetre visszaélésük, mert leginkábbb az olyan embereken fognak ki, a kiknek társalgása kifejezésmódja, taglejtése, étkezése, stb. nem egészen bevégzett tökélyü, holott sok nagy urnák egyebe sincs ennél a perfekt modornál. Egyenetlen harcz ez nagyon, ép oly egyenetlen, mintha magunkféle kétbalkezii lateiner kezdené őket holmi tudományos szakmából kikérdezni, Heilner eleget hallott az öreg excellencziás maró szatírájáról, azért föltette magában, hogyha az öregur rajta töltené a nagyúri jókedvét, hát akkor plebejus gorombasággal válaszol és egyszerűen ajánlja magát. Nem volt rá szükség. Majláth és Belcredi segi- ' tettek a dolgon. A fürge kis öregur egyszerű ,.jó- napot“ kívánással felelt a bemutatásra. Azután megállt egy szóra: — Önnél már újság van ? — A «Hon» és a «Pesti Napló». — Én a «Magyarsajtót» és a «Hirnök»-öt kapom. Ma késnek. — Magam hozom el a postáról, igy előbb jutok hozzájuk. — Igaza van. Mit újságolnak ? — Igen nagy dolgokat. Majláth és Belcredi ki vannak nevezve. A\pkkorát villant erre az öreg ur szeme ! — Érdekes, Mi van a főispánokról ? Bizony mi van a főispánokról! B.-vármegyének nemzedékről-nemzedékre Bolkowszkyak a főispánjai. emez, amelyiknek rég hegyen-völgyön túl kellett volna már lennie. Igazán tragikus pillanat volt, Teljes tehetetlenségemtől lesújtva néztem szemközt a rám bámuló remek állattal és ellenállhatatlanul czéloztam rá üres puskámmal, amelynek még a ravaszát is elhúztam, mintha csudát vártam volna, hogy talán mégis elsül. Arra, hogy most töltsék, levert bénaságomban nem is gondolhattam. Tudtam, hogy első ilyen mozdulatomra elugrik a bika. — így legalább gyönyörködhettem benne. De milyen megveszekedett érzések közt! Végre — persze hamar — felösmerte bennem az ellenséget s ő is berohant a sűrűbe, ahová a «haldokló» bika igyekezett volt. * Amint a hajtás végett ért: rögtön siettem arra a pontra, ahová a golyómat az egyik bika oldalába küldtem. Annyi vérnyom se volt ott, amennyivel egy tü hegyét pirosra lehetett volna festeni. Se vér, se szőr, se csont 1 Se semmi! Néztem a csapát. A hátulsó lábak egy erősebb rúgásán kívül semmi feltűnő jel. A visszatérő csapa körül semmi, ami sebzést jelentett volna. A sűrűségben, ahol a bika becsörtetett: semmi. Sehol egyetlen vigasztaló vércsöpp, ami a menekülő vadból kiföcscsent volna, hogy valamit eláruljon: mi is történt itt tulajdonképen. Az egész kompánia mind odagyült; mindenki vért keresett. Hiába volt. Elhibáztam a bikát ! Pedig akkora volt, akár egy teve. Elvesztettem volna a milliót, ha fogadtam volna; — sőt, lám, az életemet is ráadásul. Végig vizsgáltam a Mauzeremet; nem leltem hibát benne. De hát mi lelhetett akkor? Hisz’ olyan holtbizonyosra vettem azt a bikát s egy csöppet sem voltam vadász-lázas. Még egyszer apróra körülnéztem a Mauzert. S ekkor felfedeztem, hogy az irányzéka nem kétszáz, hanem háromszáz lépésre van állítva. Hogy történt, nem tudom. De annyi bizonyos, hogy emiatt fölibe lőttem a bikának, A bika pedig az ijedtségtől megrettent s elcsúszott. Akkor láttam én a roggyanását. íme az én vadász-tragédiám. Most már bocsássák meg nekem a hitetlenek azt a h áro m szarvast.
