Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-07-19 / 29. szám
2 RÁKOS VIDÉKE ________________ 29. szám A közóhajtásból fakadt a mi felszólalásunk, melyet ezer ok támogat. Leírtuk az esetleges veszedelmet, mely ime, most majdnem megtörtént s ha a Gondviselés el nem háritja, túl tett volna a veszedelmek e nyarának minden szomorú szenzáczióján. Azt is kifejtettük, hogy milyen káros ez a keresztezés vidékünk fejlődésére, forgalmunkra. Mekkora időveszteséggel jár, midőn az országút és viczinális pályalezárása következtében néha negyedórákig fennakad minden közlekedés a forgalmi szempontból olyan kiválóan fontos Kerepesi-uton, melyet a vasúti átszeíés következtében »1 e- kötött életé r«-nek neveztünk. Mindezt elmondottuk, mindezt amúgy is mindenki tudja és vallja, még sem mozdult meg senki és semmi. Maradt minden a régiben. Nem következett el még a felébresztő katasztrófa. A mai fejlett viszonyok között nem is lehet a keresztezés elhárításának műszaki nehézségeiről beszélni. Egyik felül, másik alul ; hid, viadukt, alagút, apróság, csekélység az egész. Ott a bécsi városi vasút. Egyszer a Wien folyó medrében jár alagutakon, néhány perez múlva már olyan viadukton járunk, hogy a szomszédos harmadik emeleti ház ablakából kezet lehetne fogni valakivel. Körülkering az egész monstruózus városon, de sehol senkinek és semminek útjába nem kerül, gátat nem vet, akadályokkal maga sem küzd, hanem halad fürgén, sűrűn, akadálytalanul és észrevétlenül. Ott a hepe-hupás, hegyes völgyes város rettenetes terepének minden nehézségével kellett megküzdeni; itt nálunk csak egyetlen egy pont van, amely különösebb megoldást követel, ezzel sem törődik senki. Száz évvel ezelőtti állapotban lekötik egy eleven forgalmi ér vérkeringését s egy vasúti őr éberségének vagy lelkiismeretességének koczkázatára bízzák százak életét és biztosságát. Nem tudjuk, kinek kell itt valamit tenni ; a magyar államvasutaknak-e vagy a helyiérdekű vasútnak. Nem is érdekel. Annyi bizonyos, hogy ők maguk örülnének legjobban a mai állapot megszüntetésének. Azt azonban tudjuk, hogy a hatóság feladata, hogy a biztosságunkról és a zavartalan közlekedésünk biztosításáról gondoskodjék. Azért a hatóságot kérjük, hogy most már késedelem nélkül gondoskodjék tűrhetetlen állapotunk megfelelő megváltoztatásáról. A viczinális vasút átalakítása már nemcsak küszöbön, hanem, mondhatni, folyamatban van. Nem kérünk belőle, hogy a villamos vasút is a mai egyenlő szinten szelje a nagy vasút pályatestét s a mai mizériák a jövőben is megmaradjanak. Intézkedést kérünk, hogy a villamos közlekedés megnyitása idejére a vasúti sin magas töltésen haladjon s alatta az országút és villamos vasút pályája teljesen zavartalanul hömpölygesse a maga mind sűrűbb és intenzivebb forgalmát. Ehhez jogunk van isten és ember előtt s ehhez a jogunkhoz ragaszkodunk, ezt a jogunkat érvényesíteni fogjuk minden áron és múlhatatlanul. Nyár. A forró nyári nap sugára Perzselve süt virágra, fára, A porlepte lomb alatt Lihegnek tikkadt madarak. ’ Madár nem szól, szellő nem száll Vízért eped száraz fűszál, A föld ezer virága hajt, De mintha halál ülne rajt Bár kék az ég, a mindenség remeg, Úgy sejti, jő egy vészes förgeteg. TÁ R C Z A. Vörösmarty Mihály levelezéséből. Nemrégiben hét olyan levél került nyilvánosságra, amelyek az 1825. és 1852. évek közti időben részint Vörösmartyhoz intézteitek, részint tőle származtak. A levélírók Vörösmartyn kívül, Deák Ferencz, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferencz és Oaray János. E leveleket Kónyi Manó, aki ujabbkori történetünk és közéletünk annyi érdekes és becses ereklyéjét őrizte meg az elf éledéstől, adta át a nyilvánosságnak. E levelek Magyarország legdicsőbb korszakát, a modern Magyarország megalakulásának korát állítják elénk; e korszak lángelméjü férfiait látjuk fejlődésükben, nehéz, küzdelmes munkájukban és meghitt baráti érintkezésükben. Vörösmarty, Deák, Wesselényi Miklós, Kölcsey nagy alakjai vonulnak el szemünk előtt. Mindegyiktől hallunk jellemző mondásokat vagy érdekes adatot. A középpontban Vörösmarty, a költő, a hű barát, a családapa áll. Mindjárt az első levélben a huszonkét éves Deák Ferenczet látjuk, amint tanácsot kér Antal fivére egy munkájának kiadására s ragaszkodását fejezi ki barátjának, a huszonötéves Vörösmartynak, épp akkor adta ki, mint kezdő, első nagy művét, a Zalán futását, amelylyel a magyar irodalom fénykora megkezdődött. Deák Ferencz ismerte már a mű egy részét. Mily érdekes, Magyarország jövőjére szimbolikus jelenet volt az, midőn néhány héttel a levélírás előtt, egy szűk szobában, a Kishid-utczában, két, lelkesedéstől égő fiatal ember egymással szemben ült és az egyik, aki majdan a Szózatot fogja megírni, felolvassa a Zalán futása egyik énekét annak, ki majd a Feliratokkal mutatja, hogy jön a jobb kor, »mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán.« Deák ez ifjúkori levele folyékonyan van Írva, de stílusa még nem mutatja azt a klasszikus, határozott modort, melyet nagy felirati beszédeiben bámulunk. Vörösmarty leveleiben röviden, de igen erős, jellemző módon stilizál, A második levél a nagy melankhóliájából felrázott, a szónoki dicsőség sugaraitól megaranyozott Kölcseyt mutatja be, amint rövid idővel halála előtt kénytelen belenyugodni, hogy beszédei a politikai czenzura miatt nem kerülnek sajtó alá. A levelek között legérdekesebb kettő: Az, melyet Vörösmarty Zsibóról, hol Wesselényi Miklós vendége volt, fiatal feleségének irt és az, melyet Wesselényi Miklós az örökváltságról Vörösmartynak küld, Mily gyönyörű az az egyszerű három-négy sor, melyben Vörösmarty azt a megható jelenetet
