Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-10 / 45. szám

2. RÁKOS VIDÉKE 45. szátn. Csak úgy érünk el megfelelő czélt vele, ha mi magunk nem sajnáljuk a fáradságot és az időt s egy délelőttöt mindenki rászentel, erre a nagy, erre a fontos és komoly dologra. A tisztelgés napjának megállapítása termé­szetesen nem tőlünk függ. A legközelebbi hét folyamáról van szó s mihelyt végleges határ­napot kapunk a fogadásra, erről, ha lehet a «Rákos Vidéke» utján, ha pedig az idő­pont erre alkalmas nem lesz, körlevelek utján nyomban értesítjük a rákosvidéki közönséget. Meghívást ne várjon senki. Közös akcziónk- ban szolgáljanak arra ezek a sorok. Jöjjön el mindenki, aki csak teheti s adja az Ég, hogy ismét uj reménynyel térjünk haza. De ezúttal nem puszta, csalóka reménynyel, hanem a jó eredmény komoly biztosítékával! Találkozunk még mi néha. Találkozunk még mi néha S örvendünk is — óh mi tréfa ! Vidám mosoly szemeinkben . . . Nyájas szavak. . .Mintha minden Még a régi volna csak S nem kísértés, árny alak. Mintha lelkünk minden vágya Ott csapóng édes gyönyörbe, , Minden álma rég betöltve, S reszket szivünk ! mi jöhet még ? . ., Óh, hogy mindez már csak emlék ! Nem tudják még s irigykednek, Egy-egy sarkán a teremnek Ott suttog a társaság Kíváncsin figyelve ránk: ”Nézéttek mily boldogok !,, Szemünkbe meg — köny ragyog T A RCZA. ~ Kórházban. (Egy vadász elbeszélése.^ Irta: iampéríh Géza. Hát van-e nagyobb szatirikus a sorsnál? Szerénységem tiltja, de azért a dolgok megért- iietése végett — röviden bár s a szigorú igazság tükrében — be kell, hogy mutassam' magamat. Vadász-ember vagyok, uraim, nem afféle silány lesipuskás, hanem valóságos, szenvedélyes, mondhat­nám hivatásos vadász. Kezdettem a bodzafapuskával, amivel legyekre lövöldöztem, majd hamarosan áttér­tem a gummipuskára s a verebek ellen indítottam irtóháborut . . . no, de ez messze vezetne. Elég az hozzá, hogy tavaly teritettem le a foga- rasi havasokban a negyvenkilenczedik medvét s az idén szándékoztam elejteni az ötvenediket — nagy ünnepélyességgel. Tehát dicsekvés nélkül mondha­tom, hogy majdan az utolsó széles talpú maczkó szomorú halála alkalmával a jövő század Bársony Istvánja elegikus czikkelyében méltón idézi reám szabadon Vergiliust: quorum ille magna pars fűit... Ezek után azt hiszem, senki sem vonja két­ségbe, ha kijelentem, hogy nincs a Kárpátoknak az a rengetege, amit meg nem jártam, az a sziklája, amit meg nem másztam. Zivatar, jégeső, villámlás, mennykőhullás, nekem mindegy volt . . . Soha a leg­kisebb fáradtságot nem éreztem, soha semmi bajom nem történt. És kérem, ezelőtt öt héttel, egy szép napon, a mint vigan fiityörészve haza megyek a hivatalomból, alig nézek szét a szobámban — engem, aki ordas vadakat czibáltam a fülüknél fogva, elővesz hirtelen valami láthatatlan erő s úgy, de úgy össze-vissza ráz, hogy a fogam vaczog bele s az agyvelőm meg­rendül . . . Teringettét, talán az összes elpusztított medvék szellemei álltak rajtam egyesült erővel irtó­zatos bosszút! Másnap veszedelmes tüdőgyulladással, negyven fokos lázban vittek a kórházba. De még más két egyéni tulajdonságomat is kell, hogy röviden felemlítsem. Mióta ugyanis Skrobanek páter kegyetlenül el­vert, amiért egyszer verébvadászás közben a kolos­tor valamelyik ablakában kárt tettem: azóta megrög­zött papgyülölő vagyok. A reverendánál csak egyet gyűlölök még jobban — a vizet. És kérem, a kórházban két pappal kerültem egy szobába. Mind a kettő vizibetegségben szenvedett. A terem maga is fölötte érdekes, melybe en­gem, — hogy Petőfivel szóljak — a szabadság fiát, a természet vadvirágát két kedvenczemmel össze­csuktak. Nyolcz lépés a hossza, négy a szélessége, ablak egy van rajta, ajtó azonban kettő. Mindez a XX. század humanizmusának nagyobb dicsőségére. Hej, gyönyörű volt az első éjszaka, amire em­Együtt vész el öröm, bánat, Csak úgy, a hogy együtt támadt ; Egy mutatja még, hogy érzünk : Közös még a szenvedésünk. Lassan ez is majd kihal, Szivünk szakit álmival, Nevet is egykor fölötte, Mért hívé: eltart örökre? Aztán szétsöpör az élet, Engem erre, arra téged, S jó' idő: már csak egy intés, < Elkésett kalap — billentés Utcza sarkon, sétatéren, A mint elhaladtunk éppen, Mig a tömeg visz, ragad— Szerelmünkből ez marad ! S férjhez fordulva kérded : ”Ki is volt ez ? Mint kisértet _ Olyan bus, oly halavány S köszönt! Ismerős talán ? S rá nem jösz. De nem is bánod, Fejecskéd mosolyogva rázod És tovább mégy — Óh mi tréfa, Ha majd találkozunk néha ! Prém József. * Este. Leszáll az est ködös sötétje — A koldusokra gondolok, A téli szél is azt süvölti: Segítsetek ti gazdagoki , Fényes fogat visz dáridóra, A koldus fázva vánszorog, Szilaj zenébe sir a sóhaj: Segítsetek ti gazdagok. ! Ha a bálok síkos termében A villany fénye felragyog: Lássátok meg a kunyhó mécsét — Segítsetek, ti gazdagok !

Next

/
Thumbnails
Contents