Rákos Vidéke, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-21 / 3. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 3. szám szüntetik meg s igy a menettérti-jegyeket a budapesti állomás pénztára ezentúl is 80, illetve 60 fill. (III. oszt.) áron szolgáltatja ki. Panasz. Panaszos felszólalást kaptunk, hogy a kerepesi helyiérdekű vasút rákosszentmihályi állomásának várótermét nem fütik eléggé s igy a közönség a hidegnek kiszolgáltatva kénytelen az állomáson fagyoskodni. A váróteremnek az a hivatása, hogy a közönségnek megfelelő menedéket nyújtson s igy feltétlenül szükséges, hogy a sérelmes állapoton segítsenek, különösen most, hogy a lóvasut nem csatlakozik valamennyi vonathoz s a menetrendre nem figyelő közönség néha hosszasabban kénytelen az állomáson' vesztegelni. Nádszékfonás Szentmihályon. Rákosszentmihályon nádszékfonó-ipart üz egy törekvő helybeli család. Lendvay Andrásné nagy ügyességre tett szert a hasznos iparban s olcsó pénzért vállal el minden szakbavágó munkát. Müiparáru és diszmüczikkeket régi, megbízható czégnél vásároljunk. Hasznos tanács ez, amelyet a rákosvidékiek joggal osztogathatnak, mert rendes vevői a Koronaherczeg-utczai Magasin frangais-o,zég- nek, amelyet tulajdonosa, a minden izében reális, derék kereskedő, Szongott Gyula, a hagyományokat is meghaladó színvonalra emelt. Jó Ízlés, elsőrangú minőség és nagyon méltányos árak jellemzik a belvárosnak e régi, jónevü üzletét. CSARNOK. Duellum Zsákafalván. (Vége.) Farkas Jancsi s társa egyenesen Kemény Fránczi lakására siettek, hogy tudósítsák a tanácskozások eredményéről. Hátratett kézzel, lehajtott fővel sétálgatott a szobában fel s alá. ■— Nos? szólt a belépő segédekhez. — Feltétlenül fegyveres elégtételt követelnek. — A legsúlyosabb feltételekkel! — Hogy henczeg a gyáva! Megadjuk uraim, megadjuk! Ha kell kardra, ha kell pisztolyra, ha kell ágyúra! Majd megtanítom én keztyübe dudálni! Megölöm uraim, megölöm, úgy éljek, hogy megölöm! dörögte mély basszus hangon, miközben czigányosan barna arcza kigyuladt s a szeme pedig villogott. A két szekundánst ennyi heroizmus láttára bizonyos jól eső érzés fogta el, a nagy vitézségből rájuk is ragadt valami, mert kórusban kiabálták: — Majd megtanítjuk! Majd megtanítjuk! — Néztem én már farkasszemet a halállal, uraim, százszor is! — Néztünk bizony! — Aztán ezerszerte külömb legényekkel állottam szemben. — Külömb legényekkel! — És mégis itt vagyok. — Itt vagyunk! — Oh ez a kéz biztos kéz, nem csalt meg sohasem! Tehát csak rajta! Most meg már éii mondom, uraim, vigyék végletekig a dolgot, ne tágítsanak, követeljék a leghatározottabban a legeslegsulyosabb feltételeket, melyeknek csak egy lehet az eredménye: egyikünk ott marad. Hogy melyikünk? Majd elválik ! — Jó éjt! — Szép álmokat! Kemény Fránczi urat azonban a szép álmok mesz- sze elkerülték. Alig hogy egymagában maradt, ideges remegés fogta el. — Megszalad, biztosan megszalad. Csak bátorság, Fránczi, bátorság! Világos, hogy ő akar téged meg- szalasztani. Terrorizálni akar! No, ha te nem hátrálsz, megszalad ő! S ha csatlakoznám? Nem, nem! De ha mégis csatlakoznám?... Ha nem hátrálna?... Maga előtt látta a pisztoly csövét. Az a piczinyke fekete ür éppen a szivének volt szegezve, jól látja... egészen jól látja, éppen a szive közepének... Még egy pár másodpercz s az a piczinvke ólomdarab a szivét járja keresztül, az ő szivét, a Kemény Fránczi fiskális szivét... Homlokán kiütött a verejték, szemei előtt vöröses, tüzes gomolyagok kezdtek hömpölyögni és érezte, hogy ereje egyre hanyatlik ... — Bátorság, Fránczi, bátorság! — biztatá önmagát. — Megszalad, meglásd, megszalad! Másnap a segédek pisztolyra állapodtak meg a kapott utasításokhoz képest, a legsúlyosabb feltételekkel. A duellum idejét a következő nap kora reggeli órájára tűzték ki szigorú titoktartás mellett. A bükkös alján lesz a találkozás, a kis ér melletti tisztáson. Zsákafalva néma, hangtalan lett. Senki sem tudott semmi bizonyosat, de mindenki sejté, érezte, hogy nagy dolgok vannak készülőben, nagy dolgok fognak történni. A tragédia sötét, nyomott hangulata nehezedett a kedélyekre, az osztó igazság, a megrázó vég közeledett ... A hajnali csillag sápadó fénye alig tűnt el kelet bíborában, midőn a segédek bezörgettek Kemény Fránczihoz. Keserves nyögés, panaszos jajszó hallatszott ki válaszul. A nagy, atlétatermetü ember reszketve nyitotta ki az ajtót. Feje, torka lepedőkbe volt burkolva, arcza sápadt volt, szeme fénytelen, a hangja tompa, fátyolozott. Lábai meginogtak, úgy, hogy szinte összeesett. — M ... eg ha .. a .. aló ... k ... be-e-t-e-e-g va-a- gyok, na..gyón b-e-e-t-ee-e-g! Már a nyelvén volt, hogy ő a herkópáternek sem verekszik, midőn segédei egy nagy vörös plakátot nyújtottak át neki, melyet a piaczi utczasarokról téptek le. Minden utczasarkon piroslott egy-egy a következő tartalommal: Nyilatkozat. Nem lévén sajtóközegünk, ez utón hozom tudomására mindazoknak, akiket illet, hogy a Kemény Fránczival felmerült inczidensemet vele lovagias utón többé el nem intézhetem, mert őt az utóbb kapott informácziók alapján párbajképtelen embernek s igy tiszta, mocsoktalan pengémre méltatlannak tartom. Rettegi Károly s. k. A remegő, halványarczu beteg önkéntelenül is egy örömkiáltást hallatott. — Tyü haj! sohse halunk meg! — s az előbb még ingadozó lábak huszárosán összeverődtek. — A gyáva! Tudtam, hogy megszalad! A nyomorult! Én halálos betegen is sikraszállok a becsület megvédéséért s ő gyáván megugrik. Prolongálta halála terminusát, de becsülete árán! A lepedők lerepültek fejéről, a nagy atlétatermet ismét kiegyenesedett, czigányosan barna arcza vérvörösre gyuladt, a szeme villogott, ragyogott.
