Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-24 / 39. szám
39. szám. RÁKOS VIDÉKE 5 Tűz a vonaton. A tegnap délután Bécsből Budapestre induló 9-es számú személyvonat postakocsiján Kimle állomáson ismeretlen okból tűz ütött ki. A postahivatalnok, a ki a kocsiban a csomagokat rendezte, észrevette ugyanis, hogy az egyik csomag tüzet fogott s a tűz rohamosan terjedni kezdett úgy, hogy az egész kocsi lángba borult. Mialatt a hivatalnok megadta a vészjelt, a tűz ruhájába kapott. Ijedten ugrott ki a robogó vonatból. Az utasokat nagy pánik fogta el. A vonat megállóit, de az égő kocsit már nem lehetett megmenteni. A postahivatalnok fején és lábán súlyos sérüléseket szenvedett. Hamis bankók a postán. Egyik budapesti posta- és táviróhivatalnál a minap hamisított huszkoronás bankjegyet foglaltak le. A kereskedelemügyi miniszter most rendeletben figyelmezteti az összes posta- és táv- irdahivatalokat, hogy a huszkoronás bankjegyek elfogadásánál legyenek óvatosak. A hamisítványt arról lehet fölismerni, hogy silány minőségű papiroson fényképezés utján készült, színe a rendesnél jóval élénkebb, majdnem piros, hullámvonalai durva kivitelűek, a magyar szövegű oldalon a női fej rajza elmosódott s torzított, a szöveg számára fenntartott rész pedig az igazi bankjegyénél sokkal sötétebb és földes szinü. A hamis bankjegy száma C 48330, sorszáma 1583. Ezek a számok aránytalanok és festékkel vannak előállítva. Szabad a levelezőlapok előoldalára Írni. Nagyon sok kellemetlenséget okozott már a közönségnek és sok munkát a postatiszteknek az, hogy a levelezőlapok előoldalára eddig nem volt szabad közleményt írni. Vörös László kereskedelemügyi miniszter most véget vetett ennek a sok kellemetlenségnek azzal, hogy rendeletet adott ki, a melyben megengedi, hogy a közönség ezentúl levelezőlapok előoldalára írhasson. Kötelességévé teszi azonban; a miniszter a postatiszteknek, hogy figyelmeztessék a közönséget arra a körülményre, mely szerint a nemzetközi postaszabályok értelmében a levelezőlapok küloldalára közleményeket feljegyezni egyáltalán tilos. A mennyiben tehát a rendeltetési ország postája a czimoldalra irt közleménynyel ellátott levelezőlapot portóval terhelné meg, panaszt emiatt a feladó nem emelhet. Piktorok tréfája. A Japán-kávéházban kedélyes művészi kompánia szokott összegyűlni délutánonként egy csésze pikkolóra. A társaságban, a melynek egy egész sereg jeles magyar piktor tagja is van, a minap élethü arczképekről folyt a szó. Természetes, hogy a festők mindegyike a saját művészi munkájában igyekezett a nagyobb hasonlatosságot, élethüséget felfedezni. Az egyik festő, a kinek tavaly nagy sikere volt egy Párisban kiállított nagy vásznával, igy szólt: — A napokban egy nagy képemet akartam a Margitszigetre szállítani. A kép egy hatalmas márványtömböt ábrázolt. A munkások azonban, a kik a képet vitték, ügyetlenek voltak és alig értek a Margithid közepére, a képet a vízbe ejtették. A Duna azt hitte, hogy nem holmi festett, hanem valódi márványnyal van dolga: és a festmény elmerült... A társaság nem festő tagjai elismerőleg nyilatkoztak ekkora művészi élethüségen. Ült azonban az asztalnál két másik piktor is, a kik persze most mindenáron szerettek volna tultenni társukon. — Hát ez is valami? — kezdte a másik. Én lefestettem tavaly az északi pólust és pedig olyan hűen, hogy a mikor a hőmérőmmel a képhez közeledtem, a higany menten a fagypont alá szállt... A harmadik, egy arczképfestő, le akarván főzni az előbbi két kollégáját, mondta a legnagyobbat: — A függetlenségi pártkör számára nemrégen meg kellett festenem Kossuth Ferencz arczképét. És ez olyan élethünek sikerült, hogy a pártvezért mindennap meg kell borotválni... Több piktor szerencsére nem volt jelen. Az idő sürget. A rohamosan haladó idő egyre sürget . . . Siess, az óra fut. Addig kell megragadni az alkalmat, a mig lehet és nem késő, mert óh bölcs a közmondás : késő bánat, ebgondolat! Ha elszalaszt- juk a kedvező pillanatot, többé visszahozni nem lehet, ha már elrohant felettünk az idők végtelenségében. Ma még lehet: siess, fuss, vásárolni szent- mihályi református templomsorsjegyet. Egy korona az istenes czélra s talán a boldogság kulcsa, a boldogulásé, meggazdagodásé ! Villamos közlekedésünk ügyéről múlt héten Ígért második közlemény jövő számunkra maradt az aktuális anyag torlódása okozta helyszűke miatt. CSARNOK. Rz áruló szív. Irta : Poe Edgár. — Angolból fordította: Ambrosits Gyula. (Folytatás és vége.) Azonban minden elővigyázatom daczára a lámpa kicsit megzörrent; csak az volt a szerencsém, hogy még mielőtt az ellenzőt kinyithattam volna, történt a zörrenés. A váratlan zörejre az öreg ember megrémülve ült fel és reszkető hangon szólalt meg: — Ki az? Én nem feleltem semmit és mozdulat nélkül álltam a helyemen. Egy jó óráig még lélegzetet is alig mertem venni. Ez idő alatt legkisebb nesz se hallatszott a szobából, tehát az öreg ember még mindig ült ágyában, nem mert visszafeküdni. Ült és hallga- tódzott, de nem hallhatót semmit. Végre halkan felsóhajtott. Ezt a sóhajtást a halálos félelem csikarta ki belőle. Igen, ez a kínos sóhaj csak egy aggodalmaktól gyötrött lélektől eredhetett. Milyen jól esett azt nekem hallgatni, oh, milyen jól esett. Elképzeltem, mint reszkethet most az öreg ember és daczára, hogy sajnáltam szegényt, tombolni szerettem volna örömömben. Az öreg pedig, jól tudom, igyekezett magát megnyugtatni mindenféle magyarázatokkal, hogy talán a szél zörgette meg az ablakot, vagy egy egér játszadozott a sötét szobában, vagy — képzelődés volt az egész. Bizonyos, egész bizonyos, hogy ilyesmiket gondolt magában, de az is bizonyos, hogy e gondolatok meg nem nyugtatták őt.