Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1905-09-24 / 39. szám

6 RÁKOS VIDÉKE. 39. szám. Sok idő telt el igy, magam sem tudnám meg­mondani mennyi, mig végre bátorságot vettem ma­gamnak, hogy a lámpaellenzőt kissé félrehúzzam. A legnagyobb vigyázattal nyitottam ki, de most még a rendesnél is szükebb nyíláson bocsátottam ki egy vé­kony, czérnaszál vékonyságú fénysugarat. Az a fénysugár éppen az öreg ember keselyű- szemeire világított és azok a rémséges szemek tágra nyitva néztek. Hah! mikor megláttam e titokzatosan fénylő szemeket, minő gyűlölet, minő boszuvágy szál­lott meg egyszerre. De azért még visszatartottam magamat. Mereven álltam helyemen és akközben valami halk tompa nesz iité meg fülemet. Mindjárt tudtam, mi az. Oh, én nem vagyok ostoba. Az a nesz az öreg ember szivének dobogásától származott. Önök azt hiszik, hogy én most őrültségeket be­szélek. De nem, hiszen eszemnél vagyok. Hiába ráz­zák önök a fejüket, én hallottam az öreg ember szive- dobogását. Hallottam, mert én mindenthalló vagyok, nem pedig őrült, mint sokan hiszik. Az öreg ember szive dobogott, mindig hangosab­ban, hangosabban. Utoljára tomboló dübörgéssé nö­vekedett a kezdetben halk dobogás. Szent Isten, még meghallják a szomszédok is ezt a pokoli zajt s ettől az eshetőségtől megrettenve, vad ordítással vetettem magam az öregre s tőrömet markolatig belevágtam abba az irtózatosan dobogó szívbe. Egy sóhajtás, és vége volt, a szív elcsendesült; nem is fog többé dobogni soha. Oh, fogok-e még életemben oly boldog lenni, mint abban a pillanatban voltam ? De hagyjuk ezt, önök úgy sem tudnak megérteni engem. Szépen be­vártam, mig az öreg ember teste kihűl. Akkor az­után felszedtem a szoba padlózatából három deszkát és az alá rejtettem a hullát. A deszkákat pedig oly ügyesen raktam vissza, hogy a leggondosabb vizsgá­lattal sem lehetett nyomát sem felfedezni annak, hogy a deszkákat megbolygatták volna. Természetes, hogy a vérfoltokat is gondosan eltisztogattam. Éppen mikor már mindennel készen voltam, zör­gettek a kapun. A legnagyobb nyugalommal nyitám fel azt. Három rendőr lépett be, a kik tudtomra ad­ták, hogy vizsgálatot tartani jönnek. Az egyik szom­szédom ugyanis meghallotta ordításomat, a mit a gyilkosság pillanatában önkénytelenül hallattam s gya­núsnak találván a dolgot, értesítette a rendőrséget. Engem ez az eset egy csöppet sem ijesztett meg. A rendőröknek azt mondtam, hogy álmomban kiál­tottam és más rajtam kívül nincs is a házban, mert bérlőm, ki igen tisztességes öreg ur, még tegnap el­utazott valahová. Aztán nyugodtan körülvezettem a rendőröket az egész házban. Bementünk az öreg em­ber szobájába is. Annyira vakmerő voltam, hogy ott abban a szobában fel is kértem a rendőröket, hogy foglaljanak helyet; a mit azok meg is tettek. Én is leültem, még pedig azon padlódeszkákra húztam a székemet, melyek alá az öreg ember volt rejtve. Egy darabig vigan fecsegtem a rendőrökkel, kü­lönös jó kedvem volt. De nem tartott sokáig. Nem sokára rosszul kezdtem magamat .érezni és szivemből kivántam, bárcsak már mennének ezek a rendőrök. De azok nem mentek, tovább beszélgettek. A fejem fájt, a fülem zúgott. A zugás mind erősebb lett s ők fecsegtek mindenféle bolondságokról. Hogy elpa­lástoljam rösszullétemet, nagyokat kaczagtam ostoba tréfáikra. Minden jól ütött volna ki, csak az a kísér­teties zugás ne zavart volna meg. Csakhogy az rop­pant különös hang volt, nem is fülzugás talán. Inkább valami óriási gép dübörgéséhez hasonlított. Úgy rázta az agyamat e szörnyű hang, mintha villamos áram futna rajta keresztül. Hogy elnyomjam ez ijesztő dübörgést, a mily hangosan csak bírtam, oly hangosan beszélgettem a rendőrökkel. Hasztalan. A dübörgés ereje növekedett és mind érthetőbb lett. Végre megértettem. Isten se­gíts! ez az ő szivének a dobogása! Irtózatos és nem némithatom el . . . Csak ők ne hallanák, mindenható Isten, csak ők ne hallanák . . . csak már mennének a pokolba. De már hallják is, csak gúnyt űznek kétségbe­esésemből... Nem, ezt nem viselhetem el... Nyomo­rultak — üvöltöttem hirtelen, mint egy tigris — ne kínozzatok. Én öltem meg... Itt a padló alatt van. Itt, itt... A szive, a szive... hogy dobog a szive! Asszony vagy . . . Asszony vagy . . . szeretlek! Csendes hódolattal. Lelkem a lelkedhez Járul áldozattal. Hozzád száll a lelkem, Érted ver a szivem: Hü rabszolgád leszek Asszony . . . mert szeretlek. Asszony vagy . , . szeretlek! Te leszel mindenem. Aranyos szivednek Szentelem életem. Hozzád imádkozom, Néked szól fohászom: Imám oh! hallgasd meg Asszony . . . mert szeretlek. Dur. HIVATALOS RÉSZ. w Hirdetmény. Alólirott községi elöljáróság részéről közhírré téte­tik, miszerint Rákosszentmihály község 1906. évi községi és közmunka költségvetés előirányzata a községi jegyző irodájában folyó évi szeptember hó 21-ik napjától kezdődő- leg 15 napon át közszemlére kitétetett; érdeklődők azt a hivatalos órák alatt megtekinthetik és fent irt határidő alatt megfelebbezhetik. Rákosszentmihály, 1905. szeptember 21. Az elöljáróság nevében: Ktenedits Sándor, s. k. jegyző.

Next

/
Thumbnails
Contents