Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-22 / 4. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 4. szám. olyan vidék szolgálatára vállalkozik, a melyben egész életét töltötte s a melynek minden rögéhez tántorithatlanul ragaszkodik. De nem színezzük a képeket. Két fotográfiát adtunk csupán, a magunk lelkiismerete és meggyőződése szerint. Ám tegyen kiki tetszése szerint. Mert elsősorban önmagának felelős, bizalmát hová ajándékozza. Titeket kérdeznek, választó polgártársak és ti feleltek. Legyen ez a felelet méltó hozzátok. Legyen a testvéries egyetértés révén erélyes és imponáló. Súlya és tekintélye érvényesüljön az összetett erők tömegével és az erkölcsi tartalom fajsulyával. Mérlegeljétek és győződjetek meg arról, hol a becsesebb talaj bizalmatok elhelyezésére? Hol a biztosíték aggódva féltett közérdekeitek hathatós és eredményes védelmére és gondozására? Ne vakítson el a pártkérdés külső meze, ne tántorítson meg a pártoskodás szenvedelme. Az üres csillogás ne vegye el szemetek világát, az üres dob zaja ne harsogja túl a józan Ítéletet. A legfényesebb, a legtündök- lőbb zászló is a sárba hullhat, ha nem lobogtatja erős és megbízható kéz. A kevesebb szó, kisebb Ígéret is többet jelent ott, a hol a fedezetet biztosítja a múltban felhalmozott érdemek kincsestára. Az a bizalom fakad a szivünkből, és lehet csak őszinte és okszerű, a melyet a tisztes közpálya becsülete követel magának. A hol pedig az egyén becse tiszteletet parancsol és a hol a társadalmi, gazdasági és helyi érdekeinket megbízható kézben tudjuk — ott a haza sorsa sem lehet veszedelemben! Polgártársak! Lélekre: válaszszatok ! A lóvasut adóügye. Csaknem tiz éves vita dőlt el a magyar királyi közigazgatási bíróság egyik legújabb és elvi tekintetben is nagyjelentőségű Ítéletével. A pusztaszentmihályi közúti vasút részvénytársaság vezetőségének régi óhajtása volt, hogy a társaság adótartozásának megállapításánál az adóalapból levonásba helyezzék azokat az összegeket, a melyeket a társaság az egyes részvényeseknek az évenként kisorsolt részvények beváltása fejében kifizet, mert a részvénytársaság vagyona — a mi az adóalapot alkotja — e visszatérített összegekkel évről-évre csökken s igy a részvénytőkét jogosan nem lehet akkora állandó összegnek tekinteni, a mekkora az alakulás évében volt. Úgyszintén apasztja a társaság vagyonának tömegét az évenként érték- csökkenés (kopás) czimén leirt összeg is, a melyet tehát szintén levonásba kell helyezni az adóalapból. elástál, most tán a mi kevés böcsületem maradt, azt is leakarod szaggatni rólam? Te ... te ... állat. És határtalan dühében újra rá akart rohanni. Am annak egy hangjára visszahökölt. — Miska ! Szép idők voltak azok, mikor ezt először hallotta . . . Az asszony fölemelte fejét és megmutatta az arczát annak az embernek, ki érte annyit szenvedett s kiért ő mindenét elvesztette. Nem látszott azon félelem, nem volt más azon, mint a megfagyott fájdalom. De a szemek, azok a beszélő, nagy, fekete csillagok, fényük egész melegével átkarolták és lecsillapították azt a másik szikrázó szempárt. Majd valahogy felállt és a falhoz támolygott. Ott leroskadt egy székre és megszólalt: Miska, ne átkozz, mert téged megboszorká- nyoztak, hogy elszakítsanak tőlem. Mikor azt a legényt megölted miattam s aztán becsuktak, hát fölmentem ahhoz a hires ügyvédhez, kit a bácsika ajánlott. Az azt mondta, hogy tiz esztendőt kapsz. Teremtő Istenem, nélküled élni tiz évig! Ez majd megbolonditott. Ott sírtam nap-nap után, Ígértem néki mindent. Házunkat, pénzünket, a lovakat, a földet: de ő mindig csak azt felelte, hogy azt meg kell érdemelni. A nyomorult... oh mért nem fojtottam meg! . . . Itt elcsuklott a hangja és sírni kezdett. — Megtettem ... Te egy év múlva kijöttél. .. féltem, hogy ellöksz magadtól, ha megtudod hogy éjjel bedobtam a malompatakba. Nem átkozhatsz engem. Nem vagyok én bűnös, mert mindent teérted tettem. A férj szinte bamba tisztelettel nézte az asz- szonyt, azt a hajdan megyeszépét, ki most ott ül halotthalványan, roskadtan. Az öreg pedig a köténye szélével babrált a szemei körül. Az asszony folytatta: — Tegnap délbe’ engedtek ki. Mikor kiléptem az utczára, azt hittem, hogy mindenki engemet néz. Féltem, hogy a börtön nyomait leolvassák arczomról. Bebújtam egy vasúti váróterembe s ott vártam meg a vonatot. Egy állomással előbb szálltam le és gyalog jöttem idáig ; nehogy szégyenkezzem. A házunkban egy gyerek követ hajított rám, a másik a kutyáért szaladt s egv asszony száraz ke- nyérhéjjat dobva elém, bezárta előttem az ajtó. — Az én házamban igy bántak velem. A saját gyerekem nem ösmert rám és azt szólította anyjának, a ki föladott engem. •Jó uram, hát a vörös Sára lett a feleséged . . . Ne védj senkit. Hallgass! Csak én vagyok a hibás mindenben . . . Onnan aztán ide jöttem, hogy majd , egy kis zúgban talán megpihenhetek . . . mert nagy útról jöttem s bizony halálra fáradt a testem, lelkem ... Jó szived megszánt . . . szóltál is hozzám de már későn . . . Tovább nem bírta. A hozzá ugró férjének fejét egyik kezével lehúzta magához és ajkával ajkát kezdte keresni. A fájdalmas hangokat csókok zaja váltotta föl. A férj ellopott régi szerelmének egész erejével őrjöngve szorította magához asszonyát, ki úgy vergődött hozzá tapadva, mint a Madonna a Megváltó keresztje alatt. Már a ráözönlő csókokat alig tudta viszonozni, de még egy kinos erőfeszítéssel megszólalt . . . — Hogy utadba ne legyek ezt tettem érted... és egy sóhaj után élettelenül maradt teste a férj ölében. A kendő alól kicsúszott balkezének keresztülvágott erein szállt el a szép lelke az igazságosabb biró elé. A földön egy legnyomorultabb koldusnál is koldusabb embert hagyott ... a férjét és egy g3re- I rekmódra zokogó öreg parasztot. Zombory Elemér.
