Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-04-23 / 17. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 17. szám. Feltámadunk! A harangszó hegyet s völgyet Hirdetőn bejárja: Feltámadás szent ünnepe Virradt a világra. Ez a nap a mi hajnalunk: Feltámadunk! Derengjen az öröm pírja Minden borús arczon, S az ajkakon hálaadó Zsolozsma fakadjon. Ez a nap a mi hajnalunk: Feltámadunk! Öröklétünk bizonysága, Hitünk, reménységünk; Vigasza a földi létnek — Véle s benne élünk . . . Ez a nap a mi hajnalunk: Feltámadunk! Börtön, bitó, kereszt, sírok: Hiába, hiába! Győz az igaz Ige, Eszme, Van feltámadása! Ez a nap a mi hajnalunk: Feltámadunk! . . . Régi fényén, boldogságán Sir a nemzet, haza! De a biztos feltámadás Legyen a vigasza. Eljő még a mi hajnalunk: Feltámadunk! Tuba Károly. (s .5*1 Tárcza. A gyáva. Félhomály dereng a szobában. Az ablakhoz közellevő széken egy leány ül és elgondolkozva néz maga elé, miközben ajkai szinte önfeledten suttogják e szót: A gyáva! Tehát az volna ő, az eszményképe, akit távolról imádott. Lehetetlen! És mégis úgy volt; negyedszer hallotta ma róla. Óh, ha elcsitithatná a beszélő ajkakat. Ha tudnák, hogy mily szívfájdalmat okoznak neki, ha igy beszélnek róla, megkönyörülnének és legalább ő előtte nem hangoztatnák. Ha tudná hol van, elmenne, felkeresné s sírva kérné, tegye jóvá a mulasztását s hívja ki azt az embert, aki őt megsértette. Hogy miért? Arra nem gondolt, hogy megkérdezze, csak azt az embert gyűlölte, aki ledöntötte bálványképét. Ha gyűlölte őt sikeréért, szellemességéért, kerülte volna, de igy megsértenie nyilvánosan, nagy társaságban: megbocsáthatatlan. Negyedszer hallotta ma elmesélni, hogy az első sértő kifejezésre indulatosan felugrott, de hirtelen, Hírek. Olvasóinkhoz! Boldog ünnepeket kíván szives olvasóinak és barátainak a „Rákos Vidéke“ szerkesztősége és kiadóhivatala! A májusi évnegyed küszöbén egyúttal felkérjük t. olvasóinkat, hogy esetleges lakásváltoztatásaikat velünk idejekorán közölni szíveskedjenek, nehogy a lap pontos szétküldésében akadály merüljön fel. A május elsejével járó előfizetések pontos megújítását kérjük, mert a nyugtatványok kézbesítése különösen a fővárosban rendszerint sok fáradsággal és költséggel jár. Terjesszük és követeljük mindenütt a „Rákos Vidékét“! Husvét. Zugnak a harangok ; szent énekek árja tölti be az üde tavaszi levegőt. Alleluja! Zeng a szent zsolozsma: feltámadott Jézus e napon. A kereszténység leggyönyörüségesebb, legmagasztosabb ünnepét üljük s ünnepi köntöst ölt magára az egész világot elözönlő kereszténység tenger árja. A megváltás megújuló csodájára, a feltámadt Istenember imádatára gyűl egybe minden közösség, valamennyi tagja, hogy külsőségekben is telhető fénynyel álljon a szent napon az Ur szolgálatába. A rákosszentmihályi templom kórusáról a húsvéti ünnepi nagymisén két gyönyörű, régi egyházi ének hangzik el; jámbor műkedvelők zenekara játsza, több zeneakadémiai növendék támogatásával. A hegediiszólamot Szandovics Rezső, a gordonkarészt Dobos József játsza. Oaál Pál zenetanár pedig egy gyönyörű, saját szerzeményű Mária dalt ad elő. ' Húsvéthétfőn a zeneszámokat megismétlik s ugyanekkor egyházi énekeket ad elő Mihályffy Irén énekmüvésznő, kinek rendkívüli képességeit több hangverseny alkalmával tanulta meg becsülni közönségünk. mintha meggondolta volna, ismét leült s mikor másodszor hangzott feléje a sértő szó, közönynyel felkelt, meghajlott a társaság előtt és elment. Mint dicsérték, milyen tapintatos, nem okozott semmi kellemetlenséget a társaságnak. Nem hiába gavallér. Másnapra várták a segédeket, de nem jöttek; harmadnap hallotta, hogy elutazott. Elment minden búcsúszó nélkül, sötét árnyként hagyva maga után az emléket, mely megsemmisíti a legjobb barát előtt is s mely csak egy szóból áll, de mindent megmagyaráz: A gyáva! Miért is húzódott vissza? Talán nem akarta szegény édes anyját a kétségbeesésbe hajtani, vagy talán — s itt kicsi szive halkan feldobogott — vagy talán nem akarta őt megszomoritani, mert sejthette, hisz szemei biztosan elárulták, hogy mily nagyon szerette. Óh, bármennyire szerette, inkább itt látná maga előtt hidegen, legalább reáborulhatna, sirathatná és örökkön az emlékének élhetne; de igy el kell tagadnia, hogy szive valaha érte dobogott. Felkelt, az ablakhoz ment s forró homlokát a hideg ablaküvegre nyomta. Feje zúgott. Szemeit — melyekből könnyek folytak végig a belső láztól és izgatottságtól kipirult arczára, — behunyta, hogy ne
