Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-20 / 12. szám
RÁKOS VIDÉKh 12. szám. eszméjének üde fuvallata — s az őserejében rémesen feltámadt dübörgő nemzet visszavivta mind az elkobzott kincseket, feltalált újra mindent — s megtalálta önmagát. így született meg a világot meghóditó népszabadság, igy születtek meg a dicső, a magasztos márciusi napok. ] De nem szükséges a történelem ragyogó | lapjait sorra forgatnom. A magyar szabadsághaic himes álmának pontos története oda van vésve minden magyar ember szivének, lelkének kellős közepébe, — vérébe szívja az édes anyatejjel, belélegzi s agyát táplálja vele serdült korában az iskola levegőjében s időnként ujfent megfüröszti benne lelkét a dicső dátumok fordulóikor, a magyar irodalom j és sajtó becses munkálataiban. Óriások, gigászok vezettek egy bátor nemzetet élet-halál harcra s a kicsinyke fizikai erő- j vei győzedelmeskedett a hatalmon az igazság, a becsület és az ősi jog a világrengető szabad eszmék lenyügözhetetlen erejével. Fényesebb volt ez az erőpróba a legragyogóbb tűzijátéknál; a honfiúi lelkesedés, hazaszeretet, önfeláldozás szórták a sziporkázó csillagokat a megdermesz- tett éj sötétjébe, melynek peremén utat tört j magának a függetlenség, önállóság, szabadság ragyogó napsugara s hajnalhasadását a nemzeti dal édes szava, a legmagyarabb költő láztól ittasult lelkeszárnyalása, hirdette az ámuló világnak. Zűrzavaros hangjaiból úgy vált ki és fejlődött irtózatos erejű áradattá a bűvös, uj kort alkotó hármas egy jelszó: „Egyenlőség, testvériség, szabadság! Azután jött a szomorú vég. Eljöttek a zsarnok megszámlálhatatlan hordái s a mi szabadságunk dicsőséges palántáit végig tiporták. — Mint a medréből kiszálló tenger elöntötte árada- j tával az országot s a dicsőség nyomán nem maradt egyéb, mint köny. gyász és perzselő fájdalom. A kiégett vezuv füstölő krátere. Itt-ott lopva felzokogó honfibú, rejtett emlékek, titkon ápolt sírok, könnyező özvegyek, földönfutó árvák . . . I De a dicsőn elvetett mag megmaradt az anyaföld méhében, nem pusztult el, hanem midőn a vihar elvonult s a békesség áldásthozó napja reánk derült, uj hajtást hozott s alapja lett a modern, nemzeti Magyarországnak. — A daliás idők emléke tartja bennünk máiglan is szere- tetét a szabadságnak, szolgáltatja jogalapját nem- 1 zeti irányban ápolt fejlődésünknek. Ez az erkölcsi tartalma nemzeti életünknek, zsinórmértéke és ideálja berendezésünknek és minden törekvésünknek. — A függetlenségi eszmék hü és lelkes ápolása a záloga jövendő boldogulásunknak, emlékének ébrentartása eszköze a szabadság utján való haladásunknak. Reá is szorulunk derekasan. Ötvenhat esztendő után alig tartunk valamivel előbbre annál a pontnál honnan elindultunk. Még mindig egészen kezdetleges nemzeti kérdések dúlják az országot s verik fel békéjét, nyugodalmát. A mai erőkifejtésekben kiaszott, fonnyadt karok billennek meg csak, az ősi erény véka alatt szunnyad s csak akkor bukkan elő, ha valami zord vihar leplét felborítja s lángját fellobogtatja. Pedig boldog nemzet, nagy nemzet — csak szabad nemzet s valóban független ország lehet. Látunk boldog gazdasági állapotokat? Gazdag,- jólétnek örvendő országot, mely boldogan gyarapszik jó sorsa dagályán? Igen: nyomort, eladósodást, pusztulást, keserves harcot a mindennapi kenyérért, kegyetlen küzdelmet, gyáva kivándorlást s vagy itthon marakodását a hitvány konczon, gyönge embereknek. Ma már a nemes eszmék tüze is beteg lázzá fajult. Mint a fenékig kiürített orvosság: a nemes eszmék derék cseppjeitől megbomlottak a korsószámra élvezők. Istentelen és hazátlan tanok, álszocializmus, anarchia keríti hatalmába a becsületes kenyérkeresők ezernyi tömegét s akik egymásra utalva, egymást támogatva biztosíthatnák a kölcsönös jólétet „— üldözik és a pusztulásba kergetik egymást, kiragadva a másik szájából a falat kenyeret. — Idegen oltárokon áldoz a félrevezetett nép s a bomló külföld romboló dalán lelkesedik a tárogató hazafias hangja helyett. Elfelejti a himnuszt, a szózatot, hogy a Marseillest tanulja meg. Pedig a szabad és boldog ország és nemzet törzsökös anyaga a becsületes, hazafias szellemű, derék munkásságu, tehát tisztességgel megélő munkás és középosztály — a földmives iparos, kereskedő — még pedig főkép a kisgazda, kisiparos, kiskereskedő. A kik egymásra utalva, egymást támogatni lennének kötelesek, s most egymást pusztítják, egymást teszik tönkre, idegen kalandorok járatják velük az őrjöngő táncot, a saját pusztulásuk megnyíló sírja körül. Hol van a békés együttmunkálás derűjében támadt fenséges jelszó, mely a tomboló vihar után olyan szépen, teli reménynyel hangzott fel, biztatva a lélekben és anyagiakban egyaránt
