Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-20 / 12. szám
12. szám RÁKOS VIDÉKÉ 3 békésen gyarapodó csendes boldogulással. — Hová lett? Vagy már nem eszkiiszünk reá: Isten, király, haza! Ejh, a halhatatlan Madách igazat beszélt, | midőn a tudós Keppler szavaival, egy világ keserűségével ajakán felsóhajtott: „Hej, famulus, hozz bort! Úgy reszketek. | Fagyos világ ez; kell, hogy feltüzeljem. E törpe korban igy kell lelkesülni: és elszakadni mocskoló porától.“ Ide a mámoritó cseppeket, hadd tüzeljenek fel s a borús jelen száraz, kietlen világából az édes emlékezés játszi szárnyán térjünk vissza a fényes korszak dicső múltjába, idézzük fel ujra-ujra minden mozzanatát, — sugarai bearanyozzák fakó öltönyünket s a mi csekélyke jó és derék akad rajtunk, százszoros színben kristályozódik bennük és lelkünk megtermékenyülvén a daliás idők édes bus zenéjével, fogékony lesz újra minden szépre, jóra s ismét derekakká válunk, erő tér karjainkba, forró, pezsgő vér ereinkbe: nemes eszmék tódulnak agyunkra . . . Méltók leszünk megint önmagunkhoz, nagyjaink dicsőségéhez. Óh emberek, barátaim, becsüljétek meg ezt, ápoljátok a szabadság virágfakadásának szépséges emlékét, ünnepeljétek meg minden fordulóját, boruljatok le csodás története előtt, miként leborult a Te nagyságod előtt, nemzetem, egykor legnagyobb fiad “. . . Alig néhány hete Aradon jártam, a vértanuk városában. Vidám társaság, — itju, pezsgő vérének minden cseppje forró, — pajzán jókedvvel a gyöngyöző magyarádit se vetve meg, gondtalanul ődöngött végig a városon s buján szívta az üde, bársonyosan lágy alföldi levegőt. Egy hatalmas épületen zászló tűnik elénk: 1848/1849. ereklye muzeum. Szivünk hevesen dobban lábunk gyökeret ver pillanat alatt, egy futó tekintet összevillanása s haladunk fel a lépcsőn .... Szép, dús termek, az elhagyatottság csendje méla fenséget olt belé. — Halkan, lábujjhegyen járunk, mintha attól félnénk, hogy valakinek álmát megzavarjuk. Hallgatag, komor, megdöbbenő alakok ... a pajkos kedvnek nyoma sincsen immár. Visszafojtott lélekzettel lessük: itt egy sipka, a hires piros sapkásoké volt, — a jól ismert honvédattilla, — egy-egy eltört kard, fegyverek, a Világosnál széttépett és szerteosztott zászló egy rongyos darabja, mindenféle kegyeletes emléktárgy, a miket a rajongó szeretet és lelkesedés összehalmozott. Kossuth apánk levelei, botja, keztyüje, a Damjanich pohara és igy tovább, tovább, egyre több . . . Tizenhárom arckép . . . tizenhárom .... Tizenhárom dalia, tizenhárom hős . . . tizenhárom hazafi ... S a kép alatt tizenhárom ^darabka, ócska, dísztelen faszilánk. — A tizenhárom bitófának egy- egy darabja . . . előttük a földön egy rongyos falusi szekér oldala: ezen vitték Damjanichot a vesztőhelyre; Körülötte képek, faragványok, rajzok, a vértanuk utolsó munkái, a mivel a börtönben talán az őrületet űzték el maguktól. A torkunk kiszáradt, a szavunk elakadt, egymásra néztünk szótlanul s hat ifjú ember, — csupa élet valamennyi — ökölbe szorított kezével alápergő könnyét morzsolta szét. És nem szégyelte ezeket a könnyeket tilos a egyikünk sem. Csak akkor vettük észre, hogy hetedik társunk hiányzik. Keresni kezdtük, a kis önkéntest, ki hü .pajtásunk volt a nap minden viszontagságában — a muzeum ajtaja előtt azonban eltűnt. Eh, a magyar katonáknak szabadságharci múzeumba betenni a lábát! Menekültünk ki a fojtó légből a szabad levegőre. Mintha megelevenednék minden a zsúfolt termekben. Csupa szemrehányás; a falakról kérdőjelek válnak le. — Egy kilőtt kartács szánakozva vigyorog a szemünk közé . . . Amott egy arckép úgy néz le ránk fájdalmas szemével, hogy tekintete elől el kell fordítanunk szégyentől égő arcunkat ... „Ki innen, ne tovább ez utón, erre őrülés van!“ Útközben egy lágyvonásu bizalmatgerjesztő, búsarckép állít még meg. Sdrossy Gyula, a szabadságharc nagy szivü, de még nagyobb humoru és csipősebb nyelvű poétája. Arcképe alatt egy furcsa paradoxon, sajátkezüleg irt epigramma: „Az élet álom; bölcs az Ki ébren él, de mindig álmodik“ Igen, igen álmodozzunk Arany trombitásom, álmodozzunk a daliás idők nagyságáról, dicsőségéről. Hiszen manapság is az álmodozók még a derekak. Minden nagyunk álmodozó s bár élne ébren, hogy javunkat, nagy szabadságunkat megvédelmezhetné, veszedelmeit észrevehetné. — Álmodozzunk hát. Ilyenkor nem is olyan nehéz. Itt látok egy nagy, hatalmas, szép gyülekezetei, a melynek tagjait a szent szabadság lelkes szeretete hozta össze, kik áhítattal hallgatták a felkent poéták édeshangu zenéjét, s eljöttek ünnepelni a magyar szabadság születése napját Eljöttek mind, szegények és gazdagok, vének és ifjak, az értelmiség, a kereskedők, az iparos osztály, az ifjúság. Eljöttek együtt, valamennyien, hogy mint édes magyar testvérek egyazon oltáron áldozzanak s miközben a toll munkásai megszorítják a kézi munkás kérges tenyerét, a hazaszeretet és testvérisülés áldozati tüzei gyuládnak fel szerte a teremben s áldozatuk füstje mint az Istennek tetsző száll a magasba Milyen felemelő látvány! Hazádnak rendületlenül, légy hive óh magyar! Ma ötvenhat esztendeje e teremnél szükebb kávéház füstös helyiségében pattant le a sajtó szabadság zárja, oldózott le az elnyomatás rabbilincse. Alig voltak néhányan, de java legény valamennyi. A lánglelkü költő Petőfi Sándor rebbent az asztalra, hogy Nemzeti dalával lázba hozza a Pilvax közönségét. Jókai Mór utána a boldogságtól remegő hangon olvasta fel a tizenkét pontot Mit kíván a magyar nemzet: Legyen béke, szabadság, egyetértés! Sokat kivívtak közíile, sok pontja máig is messze derengő reménycsillag. Az eszme és erő a Pilvax szűk kereteiből kitört s végigsöpörte Pest utcáit. Az a 7—8 ifjú a ki a lavinát
