Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1904-06-26 / 26. szám

26. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 a kezdetnek megjelölt pontos időben bármennyien legyenek is jelen a teremben, — a hangversenyt megkezdi, a terem ajtaját elzáratja, és az egyes számok előadása közben a terembe senkit be nem bocsájt, amivel a jelenlévő figyelmes hallgatóságot megkíméli a minden igaz ok nélkül való zavarástól. Az első, harangalap javára rendeze t hangverse­nyen, — mi akik kissé hátrább ültünk, bizony alig hallottuk a S e y Dezsőné művészi cimbalomjátéká- nak pianissimóit és az utolsó számnak, a felolvasás­nak java részét a nyitott ajtó és ablakok miatt, még inkább pedig a közönség ama bizonyos részének sietős mozgolódása és cihelődése, meg egynéme­lyeknek minden szükség nélkül való járkálása miatt. Úgy gondoltuk az első pillanatban, hogy azért nem halljuk tisztán és érthetően a felolvasást, mert az előadó hangja gyenge volt, ámde ez nincs igy, mert a ki jelen volt a második hangversenyen, a Gaál Pál tanár által rendezett gyermek hangverse­nyen, az észrevehette, hogy bezárt ajtó és ablakok mellett igen gyenge hangú gyermekek szavalatainak minden szavát egészen jól lehetett hallani a teremnek legutolsó széksoraiban is. Ezen az utóbbi hangversenyen, — bár beszél­getés és fecsegés itt is volt bőviben az egyes szá­mok alatt — a nők közül számosán olyan nagy kalapban jelentek meg, akár csak egy nagy tepsi. Ezek a terebélyes kalapocskák lettek aztán okai annak, hogy a tulajdonosaik háta mögött ülők a szereplőket egyáltalában nem láthatták tőlük, amiért egész egyszerűen igen sokan felállottak és a székek ide-oda tologatása és csörömpölése miatt élvezhetet­lenné tették a legérdekesebb számokat. A hangver­seny utolsó pontjánál, a „Madarak dalversenyénél“ pedig egyszeire olyan mozgolódás és bucsujárás keletkezett, mintha égett volna a háztető a fejünk felett. keressen a keresztülvitelre : a főhadnagy elhatározta, hogy leteszi a kardbojtot és beszegődik polgári ta­nárnak valahova, a hova éppen kinevezik, vagy meg­választják. Azért még egyelőre, természetesen, tovább szolgált s csupán arra szorítkozott, hogy ötvenkraj- cáros meg forintos bélyegeket vásároljon a trafikban : minden öt-hat hétben újat, a szerint, a mint ezt vagy azt a tanári állást mással töltötték be s ő ismét valami uj helyre pályázott. Mert igaz ugyan, hogy képzett katonatiszt és katonai akadémiai tanár lé­tére aránylag könnyen kaphatott volna megfelelő polgári foglalkozást, de hát éppen vele véletlenül az történt, hogy nem kapott. A legjobb szivar sem sze­lei, ha nem szívják, s az ő kinevezésének a szivar­ját senki szíttá : nem volt protektora. Ellenkezőleg, apja is, meg fölebbvalói is — a kik nélkülözhetet­len erőt láttak benne — tőlük telhetőleg rajta vol­tak, hogy maradjon ott, a hol van, és a hol rend­kívül hasznát veszik. Gyakran előfordul ilyesmi, hogy valakinek a fölebbvalója képes csak azért be­vágni a jövőjét, csakhogy ne kelljen maga mellől elengednie. Ezek azok a bizonyos rosszul számitó szorgalmasok, a kik azt hiszik, hogy ha megszeret­tetik magukat a főnök úrral, majd előbbre tolathat­Mindezekből azt lehet egész bátran következ­tetni, hogy a szentmihályi közönség, vagy legalább ennek egyik része, kevés fogékonysággal bir a hangversenyeken való viselkedés iránt. Ezen az állapoton minden esetre segíteni kell, ami azt hiszem szilárd akarattal nem is lehetetlen. De akarni mindnyájunknak csakugyan komolyan kell. Bátor Péter. A Gaál növendékek hangversenye. Gaál Pál zenetanár növendékeivel Rákosszent- mihályon 1904.junius hó 19-én (vasárnap) a Bürger- meistér-féle ujteremben fényesen sikerült vizsgálati hangversenyt tartott, A programm jelzése szerint a hangverseny kezdete pont 4 órára volt kitűzve, azonban természetesen ősimagyar és speciális szentmi­hályi szokás szerint végre fél 3A 5 órára egybegyült a nagyszámú érdeklődő közönség. A várakozás alatt igen kedves jelenet volt, midőn egy közismert szentmihályi család ici-pici kis leánykája, megunva a várakozást, maga lépett a színpadra sürgetni, általános jó kedvre hangolva ezzel a már türelmet­lenül várakozó közönséget. A kis ártatlan igy figyel­meztette azokat a bizonyos későn érkezőket, hogy már nagyon is itt volna az ideje a kezdetnek. Mint már más alkalommal tettük, úgy most is csak azt kell hangoztatnom, hogy távol vagyok attól, hogy bárminő személyi kultuszt propagáljak, — köny- nyen érthető okokból sem a szereplőket nem kívánva egymás iránt féltékenynyé tenni, sem a szülői ér­zékenységet megsérteni. — Mert utóvégre is minden szülő a maga gyermekét veszi pártfogása alá, a mi természetes és jogos is, s oly kis családban, mint a szentmihályi közönség, a hol az emberek, egymást annyira ismerik, talán veszedelmes vállalkozás is volna és esetleg könnyen pórul járhatna vele az ember. ják vele a szekerök rudját; holott maguk alatt vág­ják a fát, mert a nyájas főnök ur annyira megsze­rette őket, hogy el sem engedi maga mellől. Szor­galmasok, óvakodjatok a nyájas főnököktől! Egyetlen, ki tehetett volna érdekében, a jö­vendőbeli após lehetett volna, mert az, ha jól tudom a közoktatásügyi minisztériumban szolgált. Ennek azonban elvi kifogása volt a főhadnagy ellen, mi­velhogy máshoz akarta férhez adni a leányt: egy fiatal pénzügyi titkárhoz, kinek az atyja véletlenül az ő minisztériumában volt miniszteri tanácsos. Végre is, ha már a leány nem tehet szert kedvező parthiera, tegyen legalább a család ; egy miniszteri tanácsos még használhathat valamit, sikerrel koro­názhatja az „apósok“ házasságát. így történt, hogy a főhadnagyot csak nem ne­vezték ki sehová, teljes másfél esztendőn keresztül. Akkor aztán a végsőre határozta magát, és azt mondta, szarkasztikus mosolylyal a leánynak : — Tudja mit Juliska ? Tanárnak nem nevez­nek ki, igy nem vehetem el, hát leszek diurnista. Kaptam egy kecsegtető ajánlatot: egy forint ötven krajcár napdij ! Lesz a feleségem ? (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents