Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-01 / 44. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 44. szám. Lóverseny-tér mögül induljon-e ki a vonal, vagy pedig peage-forgalommal a főváros területére jőjjön-e be? Hová lettek a szép tervek, a fakadó remények? Hová lett az új vasút? — Elnyelte azt is az őszi köd. Folytassam tovább ? Érdemes-e a keserűség hangulatát szítani annak bolygatásával, hogy utóbbi időben mi minden lett köddé, párává? Csak még egyet! Azt olvasom, hogy Pestvármegye szeptember 13-án tartott közgyűlésén Rákosszentmihály község szervezési szabályrendeletének szervezési részét jóváhagyta. Külön bizonyítgatás nélkül is elhiheti tek. szerkesztő úr, hogy ez a hír is... hogy is mondjam?. . . egy kissé ködös. Mint a hogy a községgé alakúláshoz fűzött összes remények és várakozások a jövő homályában várják a derűs tavasz feltámasztó fuvallatát. Engem és birtoktársaimat az új község a folyó évben ölelt keblére. Előbb közvetlenül Csömörhöz tartoztunk (telekkönyvi okmányaink telepünket Rákosszent- mihálytól való megkülömböztetés végett Csömörszent- mihálynak nevezi) és a mézeshetek mámoros ölelkezése közben szerelmes községi elöljáróságunk az édes titkot súgta fülünkbe, hogy ... máris meg vagyunk terhelve ... 2 évi tagdíjhátralékkal valamely azelőtt soha sem ismert egyesületnél, melylyel a községi elöljáróság azonosítja magát. Igen tisztelt szerkesztő úr! Ön bizonyára jól ismeri a beamter-, különösen a tanárember természetrajzát. Ebben a világban nem ismeretlen az előleg fogalma, de a hátralékoktól mentsen Isten! Hogyan támadt ez a hátralék? Ez is homályos előttem; homályos, mint a sűrű őszi köd. íme, tek. szerkesztő úr, ennyi a ködös téma ; meg- ! toldhatnám még egy hosszú sorozattal, de úgy találom, hogy ez az én ömlengésem első levélnek szerénytelenül hosszú. Mentségemül szolgál az a tudat, hogy a közvélemény tolmácsához intézem. Hátha ezt a sok ködöt bölcs, felvilágosító szava el tudná oszlatni! Hátha mások is hozzájárúlnának, hogy világosság támadjon ! Én nem esem kétségbe. Reményemet a tavasz éltető erejébe vetem. Eloszlik a köd, reményeink valóra válnak: »lesz még Csicsón búcsú, lesz szőlő, lágy kenyér«. Csak ne csüggedjünk, ne váljunk fatalistákká! Ember küzdj és bízva bízzál! Tekintetes szerkesztő úrnak kész híve Budapesten, 1903. okt. 22. Schlichtancz Ármin. * Kötelességünkhöz híven megfelelünk a levélben felhozottakra. Kezdjük pedig mindjárt a bűnbánó vallomással, hogy bizony a Coriolanus szereplése két héttel ezelőtt kelt számunkban, — a mint azt már a múlt héten bevallottuk — a mi hibánk. Tolihiba volt, a mely a revíziónál is kikerülte figyelmünket. Bocsánatot kérünk a hibáért, a mely a gyors munka közben bizony mindenütt előfordul. A motorok szereplése, illetőleg nem szereplése nem a mi hibánk. Az ajánlat megtörtént és megbeszélés tárgya volt, hogy azután a tárgyalások megszakadtak, arról mi a legkevésbbé sem tehetünk. Oka valószínűleg az volt, hogy a motorgyár nem tett megfelelő ajánlatot, vagy a lóvasúttársaságnak nem volt a megvalósításhoz elegendő pénze. A fővonal meghosszabbítását, illetőleg második vágány fektetését a lóvasútigazgatóság elhatározta kora tavasszal, a mikor a vicinális vonatok sűrűbb járatása volt tervbe véve. A rászánt pénzt fölemésztette a két új kocsi hátralékos árának kifizetésére és a vasúti alépítmény talpfáinak teljes megújítása, a mire nagy szükség volt. De azért az eszmét a társaság nem ejtette el, csak megvalósítása szenvedett halasztást. Hogy a vicinális néha eltéveszti a hivatását és fütyöl az utasoknak, a kiket szállítani tartozott volna, az neki már régi, sűrűn visszatérő hibája. Oka egyes vonatvezetők túlságos bizalmaskodása az utazóközönséggel szemben, ostoba tréfálódás és a közönség, a mely szó nélkül tűri, hogy egyesek tüntetnek azzal. ják, de e föltevést mindössze az támogatja, hogy a társaságban vannak asszonyok is, no meg nem ismeretlen fogalom a társaságnál a — bor sem. A név keletkezésére legmegbízhatóbb adat a „ravasz kabók“ története. Ugyanis ezen társaságban szójárássá vált: „mit kapok.“ — Egyszer egy német ember vetődött a társaságba, aki igen érdeklődött a sűrűn hallott: „mit kapok“ jelentősége iránt. — A társaság egyik tagja ilyen magyarázattal szolgált. — „Tudja kérem az olyan varázsszó, a melytől még az oroszlán is mormoló macskanyájasságra vetemedik.“ A németnek nagyon tetszett a dolog s azonnal próbára is tette. Föl szállt a lóvonatra, illetve egy úrnak a tyúkszemére. Ez éktelen dühbe borult és szidta az ügyetlent. A németnek se kellett több. Eszébe jutott a varázsszó s vigyorogva mondta többször: „mit kapok?“ Az úr pedig úgy képen teremtette a németet, hogy a torkán akadt szájának a legfiatalabb 32-ik foga (minta Rácz Pali 32-ik fia). A német azután csak annyit nyöszörgőit: das ist „ka’bók“. — Ez eset óta vette fel a társaság a „kabók“ elnevezést s az aki ilyen magyarázatott adott, lett a „ravasz“ kabók. A „kacér“ kabók saját rossz viccének áldozata. — Ismét együtt ül a társaság s vig poharazás közben szomorodott szívvel jelenti a „ravasz“ kabók, hogy a ház és társaság kedvenc macskája hirtelen kimúlt. — A társaság többi tagjai részvéttel kérdezték a kimúlás okát, mikor egyik komoly képpel adja tudtul: valószínűleg megrepedt benne egy „kac-ér“. Amint tetszik látni az egész társaság a „ravasz“ kabók fondorlatának az áldozata. — Bizonyíték erre a „részeg“ kabók elnevezés is. Bekötött kézzel jön a víg poharazáshoz egyik társuk. Sajnálkozva kérdezik: mi bajod ? Semmi — feleié az — csak felhasította a kezemet egy réz szeg. A ravasz kabók oldalba bökte a mellette ülőt s így riposztoz: „Te ! elhiszed ! . . . Én inkább hiszem, hogy ré-szeg volt.“ A „kis“ kabók kötelessége hazamenetkor világítani, miért is „lámpahordó“ kabóknak is hívják. — A „kül“ kabók ritkábban fordul meg a társaságban s miután megvárja, hogy olyankor őt dalra hívják „hidalgó“ nevet vette fel. Most csak azt szeretném tudni, hogy e sorokért én is váljon mit kapok ? Kabók.
