Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-01 / 44. szám
44. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 őszi ködön át szemlélik a világot és a mi kis világunk eseményeit. Ragályos egy kór ez, tek. szerkesztő úr, mert mint tollforgató ember, ki pennáját a közvélemény tolmácsává tette, jól tudja, hogy az újság nemcsak a közvélemény visszhangja, hanem a mai kényelemszerető világban, midőn az ember azt kívánja, hogy újságja a gondolkozást is elvégezze helyette, megfordítva is áll a dolog: a közönség, vagyis a közvélemény a jól szerkesztett lap visszhangja. E szerény sorok írója, mint a közvélemény egy paránya, veleszületett optimizmusa dacára is a Rákos Vidéke utóbbi számjaiban részint a rezignált elkeseredés hangján írt cikkelyeinek befolyása alatt áll. Sötéteknek, vigasztalanoknak látom én is az állapotokat, de ha magános óráimban ezeken elgondolkodom, eszembe jut a nagy német bölcselkedő figyelmeztető szava, hogy minden ember szubjektív szempontból ítél: az se abszolút igazság, hogy a nap süt, csak az bizonyos, hogy az én szemem látja a napot, látja a belőle szerteáradó világosságot : lehet, hogy az egész csak optikai csalódás! Ilyenkor, ősszel, mikor a köd megakadályozza a távolba nézést, igen sok dolgot sötétebb, homályosabb színben látunk, mint a milyen valóságban : el is tévedünk, a sűrű ködben meg is botlunk néha-néha. Tartsunk csak egy kis szemlét a Rákos Vidéke hírei és közleményei fölött! Az okt. 18-ikí szám vezércikke szerint Szacsvay Imre a »nemzeti színházban huszonötödször játszotta el mindenek igaz gyönyörűségére Lear király-i, ezt a hatalmas .........« stb. A hírek között pedig azt olvassuk, hog y »Sz. Imre, Rákosszentmihály általános tiszteletnek örvendő polgára 25-ödször játszott el Coriolanus klaszszikus.........« stb. A vezércikk korholja a kritikusokat, ho gy Lear-referádákat nem írtak, pedig szegények Coriolanus-ról csak nem írhattak Lear-referádát. Hja, az őszi köd! A nyáron azt olvastam, hogy a szentmihályi közúti vasúttársaság egy új szerkezetű motort szerzett, illetőleg egy külföldi társasággal szerződést kötött, mely szerint október 1-étől vonalán az új motort 6 hónapi próbamenetre indítja, vonalát a főfasorig ineghosz- szabbítja és az első vonalszakaszon a második sínpárt lefekteti. Már október végén vagyunk és lóvonatunk még mindig egy sínpáron »röpít« bennünket a jubiláns Cigány jóvoltából a vicinális felé, hol ez utóbbi — mint velem 2 hét alatt kétszer megtörtént — előkelő büszkeséggel, éles füttyel adja tudtunkra, hogy ő nem vár, hanem a következő vonatig »várakozó álláspontra« helyez bennünket. Hová lett a motor? Hol az új vonal? Hol az új sínpár? Talán megvan, de a köd .... Hja, az a köd ! Böngésszünk tovább! Felpezsdült a vérünk, vérmes J reményekkel néztünk a tavasszal megindult mozgalom elé, mely új közlekedési eszközt hirdetett. A Budapest- Vác-Göd-i vasút különösen nekünk kis-szentmihályiak- nak és Anna-telepieknek szerencsétlen topográfiái helyzetünknél fogva olyan megváltásnak látszott, mint az eltikkadt vándornak egy korty viz. Készek voltak a tervek, a vármegye szubvenciót is szavazott meg, a különféle tarsolyokban hordozott egyéb közlekedési tervek ! félretétettek, megretiráltak a nagy »holt bizonyos« előtt. Nyár derekán feltétlenül szavahihető embertől azt hallottam, hogy a közbirtokosság elnökét arról értesítették, hogy a tervezett vasút építéséhez október 1-én hozzáfognak. Lapunk is az ügy fontosságához illő komolysággal és lelkesedéssel több hasábos vezércikkeket írt e tárgyról, mely cikkek azt a benyomást tették a távolabb állóra, hogy a dolog nyélbeütése csak azon múlik, hogy .... nem tudnak megállapodni abban, vájjon a A nyelv működése ellen protestálni nem lehetett, de annál hálásabb szívvel fordultak az Ég felé, hogy ez a katasztrófa nem a lóvonaton érte őket. — Ott nincs vészfék. — Menetközben szolgabirói rendelet alapján se le, se felugrani nem szabad. Gépész sincsen csak kocsis, akit már annyit húzott le a kocsiról a közönség kitüntető szeretete, hogy az ily csekélységet fel sem vesz. Mi történt volna itt, azt elképzelni se lehet. Leírni absurdum. Nem is kísérlem meg, mert félek, hogy a részvénytársaság rcszveZ-társasággá alakulna. A következő jelenet is megdöbbentő volt. Mit bőgsz te kölyök? Hát olyan rósz ez a tus, hogy nem lehet vele rajzolni ! Ne bőgj, hanem vegyél jót! Próbáltam már sokat, de ami talán jó volna azt nem árulják. Melyik az? Hát . . . hát . . . református. Erre előkerült a virgács — ez olyan ács, a mely nem a fát dolgozza, hanem a fa dolgozza az embert — s megmagyarázta a nebulónak, hogy van egy harmadik tus is, az apai — virtus. > Kedves Pete Dani bátyánknak se hagynak békét s mivel egy alkalommal kétszer is kellett beszélnie azonnal kész volt a vicc, hogy másodszor repete Dani bácsi beszélt. Különben rendkívül kedvenc céltábla a vasúti ellenőr is, a kire ráfogták, hogy azért ellen-őr, mert a közönség ellentör és egy alkalommal ledobták a kocsiról, a mikor a szerencsétlen „t“ betűt elvesztette. De sorsát senki sem kerülheti el. Bele kell nyugodnunk, ha valaki azt kérdi tőlünk: mi különbség van Paulus János és Pálfy János között? A felelet: Paulus az tér, Pálfy pedig soka-tér. Hiába tiltakozik a sporttelepi ifjúság is az ivás vádja ellen, mert az ellenségei azonnal azzal az argumentummal állnak elő, hiszen az elnök is azzal lép be a gyűlés-terembe, van fris-ser ? — Hej pedig ő csak azt mondja : itt van Fisch-ser. Erről jut eszembe, hogy a „kabók“ társaságról akartam Írni. Ne vádoljanak hanyagsággal. Készakarva irok róluk utoljára. Hosszas utánjárás után sikerült megtudnom, hogy ez oly társaság, mely nem tartozik sem a „kabir“ törzshöz, sem a „kabócza“ állatvilághoz, bár belszervezetükben van a hasonlatosság mindkettőhöz. — Az elsőhöz az, hogy ők is emberek, de nem kabir, hanem derék törzsüek; az utóbbihoz pedig azért, mert mindkettőnél van kis, nagy és lámpahordó osztály. Sokan nevüket a kábái asszonyoktól származtat-
