Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1903-10-25 / 43. szám

43. szám.

RÁKOS VIDÉKÉ

3

kezdték egyesek, hogy föl kell rázni a nemzetet rettentő tespedéséből. Az első kísérletet főurak tették, a kik kitűnő vezérre leltek Zrínyi Péterben, a horvát bánban, a ki I. Rákóczi Ferenccel, Wesselényi nádorral, Lippay prímással, Nádasdy Ferenccel együtt állott élére a mozgalomnak s a kihez sűrűén csatlakoztak Frangepán Ferenc, Thököly Imre és mások. A fölkelés mielőtt kitörhetett volna, már árulója akadt és Zrínyi Péter letette a fegyvert, anélkül, hogy azt használta volna. De a bécsi körök nem a békés elintézést keresték. Gyarmattá akarták tenni Magyarországot, a melyen élősködhessenek, a melynek lakosait üldözhessék. Az uralkodó nem úgy bánt el a magukat megadott összeesküvőkkel, mint a jó atya a megtévedt gyermekkel, hanem a bosszúálló császári hatalom szállott szembe a nemzet vezéreivel. És egyszerre két vérbíróság kezdte meg működését, az egyik Bécsújhelyen, a másik Pozsonyban. Amott a hűtlenül fogva tartott Zrínyi, Frangepán fölött mondták ki a halálos ítéletet, Pozsonyban pedig az elfogott kétszáz magyar nemessel éreztette szörnyű hatalmát a császári udvar.

Micsoda törvényszékek voltak ezek! Az ügyész nem volt köteles bizonyítani a vádat, a melynek halál volt a büntetése és hamis tanúk bizonyságát fogadták el, a kiktől még a nevüket sem kérdezték meg. És meghaltak Zrínyi és Frangepán és az ítélet úgy szólt, hogy haláluk előtt kézcsonkítással büntetendők, ezt azonban elengedte a kegyelmes császári udvar, de fejük a hóhér bárdja alatt hullott le ugyanaznap, a mikor Nádasdy Ferencet kivégezték.

A pozsonyi törvényszék kiterjesztette hatalmát az egész országra. Zrínyi Péter özvegyét mindenéből kifosztották, fogva tartották és az őrületbe kergették. Széchy Máriát, a ki Murány várát férfias hősiességgel védte, Wesselényi szerelemmel hódította meg, hogy azután — a mikor nem vallottak — ostorozzák őket. Lefegyverzett hősök bitófára hurcolása, védtelen nők ostorozása: ebben merült ki a császári hatalom minden vitézsége. így akarták elnyomni a nemzetet és hiába.

A vértanúk sírján még eddig mindig kizöldült a szabadság virága. Hiába akarnak egy nemzetet eltemetni, nem képesek rá semmi eszközzel, ha hazaszeretet van benne. Hengerítsék bár rá a Tainaron hegyét, ki fog kelni alula és új életre kel.

A kivégzett Zrínyi Péter véréből sarjadzott ki a magyar nemzetnek legnagyobb szabadsághőse, Zrinyi Ilonának hős fia, a mi urunk és fejedelmünk, II Rákóczi Ferenc. Alig száradt föl a bécsújhelyi vérpad, máris megindult az öldöklés, a fosztogatás országszerte. Rákóczi mostohaapjának, Thökölynek kincseit, ékszereit összeharácsolta Heiszler, a Rákóczi-korszak Haynauja és a hárommilliós zsákmányt felküldte Bécsbe, hogy abból födözzék a Magyarország ellen újból megindított irtó hadjárat költségeit.

Igaza volt Voltairnek, a mikor azt mondta, hogy Európa összes népei között egy sem volt szerencsétlenebb a magyarnál, mert az saját vagyonával volt kénytelen táplálni az ellenségeit. Ez az égbekiáltó igazságtalanság és megaláztatás tette nemzeti hőssé az ifjú Rákóczit, a ki bíborban született, mérhetetlen vagyon ura volt s mindenét habozás nélkül kész volt feláldozni hazájáért. Ez az önzetlenség, áldozatkészség bizonyítja az ő nagyságát, a mely tettekben nyilvánult meg és nem hangzatos szavakban. Rákóczi nem kért, nem keresett a ' maga számára semmit, hanem adott mindent, vagyonát, rangját, családi boldogságát odadobta nemzete jóvoltáért. De nem is lehetett az másként nála, a kiben anyja, Zrinyi Ilona ápolta a hazaszeretet érzését. És ez nagy tanulság a magyar anyákra, a mely arra oktatja őket, hogy mennyire hathatnak ők gyermekeikre, ha igaz hazaszeretetben nevelik őket, ez az érzés náluk otthont talál és nemcsak nemzeti ünnepeken nyilvánul meg. Oltsák bele azért gyermekeikbe az egy Isten és a haza kettős fogalmát és mi nagyobb bizalommal nézhetünk majd a jövő nemzedék működése elé.

De meg is volt Rákóczi életében minden, a mi nagygyá, hatalmassá nevelhette benne a hazafias érzést. Atyja I Rákóczi Ferenc volt, a fejedelem, anyja Zrinyi Ilona, Zrinyi Péternek, a vértanúnak a leánya, mostohaatya pedig Thököly, a kuruc-király. A tíz éves gyermek már ott küzdött anyjával Munkács várfalán és anyja bízvást mondhatta el, hogy : „Senki, sem engemet, sem két gyermekemet megijedt állapottal bizony nem láta; valamint eleim, úgy voltunk készek fejünk fennálltáig, a várat megtartani, életünk letételével.“ A túlerő és az árulás, a mikor a császáriak már harmadszor láttak a vár megvívásához, mégis megadásra kényszerítette Zrinyi Ilonát és ő is, két gyermekével bécsi fogságba került. Ott elvolna. Egy anya bűne az, aki férje halála után erősza kosán szakított anyai terhével, hogy a magzat egy könnyelmű özvegy-élet sorai közé ne furakodhassék élő felkiáltó jelnek ! Ám az igazságszolgáltatás fagyos keze jégkérget borított a gyilkos anyai szív fölé s az a kioltott anyai szeretet hamvain legkínosabb lelki tépelő- dése közben sem tudott enyhülést adó bánattá olvadni.

Szégyent — sokat, de bánatot — semmit sem érez a szegény. Fél a világ ítéletétől, de nem retteg a maga lelkiismeretétől. Zarándoklásával is csak magát áltatja.

A menet halad, a buzgalom lohad, ima s ének megakad. A tömeg kisebb csoportokba foszlik. A lelket jól tartották, illő, hogy a testről is gondoskodjanak, mert a búcsújáró gyomor is megéhezik. A letelepedő csoportok közül egyik-másik csípős észrevétellel fogadja a nyomorú Juditot, aki sötét árnyként húzódik a menet után. Más csoportokban meg a lepénynyé lapult cipók, olvadásnak indult szalonna-darabok, összetört italos üvegek roncsai fölött kacagnak és mókáznak. Vannak csoportok, amelyek tovább is étlen-szomjan dicsérik az Urat.

Juditot — szegényt — ez a zsivaj, kacaj, vérig sérti, mert a maga gyalázatát s Ítéletét érzi ki belőle.

Magára terít mindent, ami sértőnek, vagy bosszantónak érezhető; mert a gyógyíthatatlan szégyenérzetnek az a páros nyavalyája. A tömegtől tisztes távolban, egy hársfa árnyában térdre veti magát s ami nem sikerült az Isten templomában, talán sikerül a természet templomában : sírna, sírna nemcsak szégyenérzetében, hanem bánatában is, — de hiába !

A jóllakott tömeg fölkerekedik, s döcögő léptekkel sepri égnek az út forró porát. A leszakadó porfei- leg zápora elönti Juditot, porcsuhába öltöztetve a jég- szívü vezeklőt, akit még az élettelen por is módfelett bepiszkol és ingerel.

A zarándokok egy napi gyalogolás után célhoz érnek. Mindenki a maga lelkibaja szerint végzi dolgát a regényes völgy ölében, melyet szenthelylyé avatott az Úrnak csodás kegye.

A domboldalon mintha óriási terhet cipelne, fáradtan vánszorog fölfelé Judit. Ima, ének, harang- és orgonaszó nem vigasztalják. A szégyen, bosszúság és harag érzetétől túlfeszült asszonyi idegzet egy örvény felé vezette, mely a szikladomb szomszédos oldalán a halál torkával hívogatta magához a kétségbeesés őrületébe eső lelkeket.

Judit a sziklabérc ormára ér, s ott a helyett, amit