Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-25 / 43. szám
4 RÁKOS VIDÉKÉ 43. szám. választották az anyát gyermekétől, a ki még el sem búcsúzhatott az édesanyjától Oh, mert az olyan legnagyobb kegyetlenségnek mesterei voltak a bécsiek, a melyek az ostorcsapásnál is jobban fájtak. És Rákóczit beadták Neuhausba, a jezsuiták kolostorába, hogy ott jó németet neveljenek belőle, anyját pedig és Thökölyt kiűzték Nikodémiába. De Rákócziból a neuhausi nevelés sem irtotta ki a hazaszeretetei s a mikor az egyik pap megmutatta neki Magyarország térképét, a fenséges fiú odasiet, kikeresi Munkács várát, a hol ő is jelen volt, mikor az édesanyja, Zrínyi Ilona hősiesen védelmezte, azután elfordul és szapora könnyek gördülnek végig arcán. A jezsuita megkérdi, mi a baja, mire Rákóczi indulattól remegő hangon igy felelt: „Tam difficile est cito oblivisci. “ Oly nehéz hamar feledni! Hiába adtak neki német hercegnőt _ feleségül, magyar lett férfikorában testestül, lelkestől. És a mikor látta az elcsigázott nemzetet, az üldözött jobbágyat, nem tudta tovább elnézni a szomorú látványt Hiába fenyegette a börtön, a halál. Miként a puszták királya, az oroszlán, ha vért szagolt, nem bírt tovább magával. Lengyel földre ment, mert ott érezte magát nagyobb biztosságban és ott ébredt teljes tudatára, ott érezte meg igazán isteni hivatását. Május 22-én múlt kétszáz éve, hogy Beregszász piacán néhány ember kibontotta a vörös tafotás zászlót, a melyen Rákóczi nevén kívül ott díszelgett a fölírás : „Pro patria et libertate.“ Negyednapra pedig Károlyi Sándor szatmári főispán megírta, hogy a szegény magyar nép úgy várja mindenütt Rákóczit, mint a Messiást. Huszt város piacán is megharsant a tárogató és hirdette Rákóczi üzenetét: „Vérem! magyar népem, térj eszedre, mert elpusztulsz!“ Már június 16-án átlépte a lengyel határt maroknyi csapatával a nemzet megváltója, hogy a mi legdicsőbb szabadságharcunk élére álljon. Elkezdődtek a mesés harcok, a hősregébe illő győze- delmek. Mikor átlépték a határt, mindössze hétszázan voltak, de hősök mind és mártírok, a magyar szabadság hősei és mártírjai. Pár hét múlva 7000, három hónap múlva már 70,000 ember harcolt szűz Máriás zászlói alatt. Országszerte harsogott a tárogató és fújta a kuruc nótát: annyiszor megkisérlett, de hiába: imádság helyett átokra nyílik ajka ; de csitt! . . . a közelből gyermeksírás üti meg füleit . . . előtte szokatlan, kelletlen hang . . . valami titkos erő mégis e hang felé vonzza . . . utána megy és ... ? Egy sziklaüregben, száraz szalmán, fagalyakból rakott menyezet alatt, légytől, bogártól, szellőtől anyjának szerető karjai által megóva szendereg egy angyalarcú csecsemő. Az asszony arcát az anyai szerelem üdvösségének glóriája környékezi, a mint a szendergő csecsemő gyönge pihegését neszeli s boldogan mosolyog . . . mosolyog. Ez a glória befénylik Juditnak éjsötét leikébe s jégkérges szívén eret nyit az izzó anyai szerelem olvasztó melege. — Jaj! — rebegi remegve s míg szeme ködbe borul, ajkán vonaglani kezd a sírás s egész testét megrázkódtatja a kebléből oly hosszú kínos tépelődés után felszakadó jótékony bánat. A csodás menyei kegyelem völgyéből lélekandalító harangszó siklik fel a sziklabérc ormára, gyöngéden, szolidan illetve meg a lelket s mintha Juditnak kitörő könnyűit, arcán viharzó bánatát akarná eloszlatni! i „Kiontatom vérem apámért, anyámért, Megöletném magamat szép gyűrűs mátkámért, Meghalok én még ma, magyar nemzetemért!' Egy év múlva már Bécs kapuját döngették, hogy - a megriadt német a Szent-István templomban kórusban t könyörgött: „A kurucok haragjától ments meg uram 1 minket!“ E dicső korszak küzdelmében résztvett az i egész ország s a hárommillió lakosú Magyarország három évig képes volt harcban állani Európa legnagyobb i birodalmával. Nem volt akkor felekezeti gyűlölség és i féltékenység! A százezer főnyi seregben kilencvenezer < protestáns harcolt 30 fővezér alatt, a kik közül 24 kato- > likus volt. A majtényi síkon eldült a nemzet ügye. El- 1 fogta az embereket a cstiggegés és a vele járó érdek- hajhászás. És mihelyt ezek az érzelmek kerekedtek felül, következett a hazátlanság, az árulás. Nem az Isten hagyta ’ el akkor sem magyar népét, hanem néhány földi nagy úr. j S a mikor minden veszve volt már, _ Rákóczi a maga számára kegyelmet nem fogadott el. Érezte, hogy , neki rabszolgahazában nincs mit keresnie, elment Rodostóba és idegen országban élt, mint hazátlan száműzött, J jő a ki előbb Magyarország egy negyedét mondhatta a „ magáénak. És a künnlévőnek még az emlékét is meg- ! gyalázták az itthon maradottak és császári parancsra magyar emberek mondták ki hazaárulónak Rákóczit, a , ki mindenét a hazáért áldozta. I Ő maga emlékirataiban azt mondja, hogy: „Az ; Úr engem eszközül használa, hogy fölébreszszem a i magyarok kebelében a szabadságnak szerelmét, mely a rossznak megszokásából már-már hülni kezd vala.“ Hogy leverték a harcot, a császár nem közeledett jó indulattal sanyargatott népéhez, hanem idegen, oktalan I tanácsadóira hallgatva azt teljes erejével elnyomni igye- L kezett és az ország sorsán Rodostóban búsultak a fejedelemmel a hozzá hű magyar honfitársak. És bizony Rodostó volt akkor egész Magyarország. Rongyokra szeretném tépni a lelkemet, hogy hall- i gatóim közül mindenkinek juttassak abból a fájdalomból, abból a lelkesedésből, a mely elfog, ha Rákóczira emlékezem. Föl akarnék bátorítani mindenkit arra, hogy i igyekezzünk mindnyájan hasonlók lenni hozzá, hogy : tegyünk hazánkért mindent áldozatkészséggel, önfeláldozással. Ellép a sziklaüreg mellől, meg visszalép oda s csendesen, fuldokló sírással nézi . . . nézi hol a boldogan mosolygó anyát, hol a menyei álomban szendergő csecsemőt. Ez a hegypásztorné szinte úszott az üdvösségben. — Milyen boldog anya ! — gondolja magában. — Ennyi neszre sem hajlik erre a feje! Az a szendergő csecsemő pedig az ő menybeli társacskáit láthatta álmában: mosolyogni kezdett. Édesanyja eliagadtatva csókolta meg mosolygó boldogságát. — Ó jaj nekem ! — tört ki Juditból vad erővel a fájdalmas bánat s térdrerogyva zokogott, hol a haját szaggatva, hol a kezét tördelve. Ám a hegypásztorné nem ért rá észrevenni őt. Ahogy a keblében tomboló tengernyi fájdalom csillapodni kezdett, meg-meg a boldog anyára s a mosolygó kisdedre szegeződött Judit tekintete. És mintha csak ájulásban rebesgette volna: — Sirathatom . . . örökhétig sirathatom megölt boldogságomat!. . . A ez él Lajos.
