Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-19 / 16. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 16. szám. Pusztító annak minden szava, minden cselekedete. Nyomában az elkeseredés, a baj, mely akárhányszor a vádaskodó nyakába szakad, míg máskor a megvádoltat és családját dönti meg nem érdemelt szerencsétlenségbe. Es a választás után megmarad az emberekben a gyűlölködés egymással szemben, a mi őket az egymás ellen való áskálódásra készti, tekintet nélkül arra, vájjon mennyiben ártalmas ez az ő cselekedetük a közre, az általános érdekekre. Gondolják meg mindezt azok, a kik a mozgalmak élén állanak és a harcviselés módját szabályozhatják. A személyek körül csoportosulás minden elvi háttér nélkül vonja maga után a személyeskedéseket, a mire a Szentmihály közéletében szereplők semmiképen se szolgáltak rá. Küzdjön azért mindenki a saját zászlója alatt a község jövendőjének biztosítása érdekében fáradhatatlanul, hogy a küzdelem -— akármiképen dőljön is el — Rákosszentmihályra minden esetben csak haszonnal járjon. Hiszen olyan nagy szükség van ott a békes- séges, komoly munkálkodásra! Farkas Elek. Áldozzunk a rákosszentmihályi róm. kath. templom orgonájára. Szemünk előtt már a fényes istenháza, az Úrhoz méltó berendezés is gyarapodik egyre-másra, a keresztény buzgalom csodákat művel áldozatkészségével: legyen áldott érte az az isteni kegyelem, a mely annyi jótékonyság gyakorlására termékenyítette meg a rákosszentmihályi kath. sziveket! A bibliai szerénységében munkálkodó áldozatkészség s az a lankadatlan buzgólkodás, a mely társadalmi nézőpontból előkelő hivatalos foglalkozása és sokoldalú fáradal- mas teendői közben időt képes szakítani arra, hogy Istene nevében adományért kopogtasson azokon a sziveken, a melyekből néminemű remény sugárzik feléje, csak e napokban adott olyan fenséges szószéket a rákosszentmihályi r. kath. templomnak, a mely igazán méltó azokhoz a mennyei igékhez, a melyeket az Lr szolgája onnan az evangéliumokból olvas fel az áhítatos hívek előtt. Az a csodálatos, az a nagy tiszteletre méltó buzgó- ság, a mely a Mindenség Urának, a megváltó és üdvözítő Istenembernek, Magyarország Pátronájának, a mennyei seregek egyik vezérének a tiszteletére ily fenséges hajlékot emelt, a jövőben sem fog lankadni s erős a hitem abban, hogy hovatovább teljes fényességében előkerül templomunknak mind az a pompás berendezése, a mely méltóképen illeszthető be abba a ragyogó művészi keretbe, a melyet gyönyörű templomunk megszentelt falai határolnak! * Valaminek azonban szomorú hiányát érezzük kezdettől fogva, mindjárt attól fogva, hogy az első hálaadó ima szállott fel templomunkban a buzgó áhitat szelíd szárnyain az Egek Urához! Nincs még — orgonánk! . . . Egy gyönge, bágyadt szavú harmonium viszi föl a lélek zöngéjét a mennyei szférák zenéjének elkésett vég- akkordjaképen s akármilyen szívesen fogadja is a jóságos Egek Ura a rákosszentmihályi lelkeknek ezt a nagy földi távlatból elhaló énekét, a magunk buzgó áhítatának izmosodása, bensősége érdekében minden istenadta jó erőnkkel azon kell buzgólkodnunk, hogy egy hatalmas orgona lelkes hangjai érttessék meg a mennyei szférákkal, hogy mi min- i deliképpen egyesülni akarunk velők Isten dicséretében, TÁRCA. Ha egyszer. . Ha egyszer visszatérsz, Mint a hogy ígérted ; Fetkeressz-e engem, Egyesülök véled? . , . És hogy ha megcsókolsz Es kimondod nevem ? Mély álmából vájjon Fölébred szerelmem ? . . . . . . Én nem tudom mi lesz, Csak várok csendesen . . . De néha úgy félekf Hogy nem látlak itt lenn! Stella. Vájjon soká kell még Várni, a míg megjösz ? S milyen idők járnak, Tavasz lesz-e vagy ősz ? . . . S csakugyan megjösz-e, Megtalálsz majd engem ? ... Es ha viszontlátlak, Megdobban-e szívem?! Hu maradtál hozzám, Gondolsz-e rám, szeretsz? . .. Hiszen oly rég láttál, . . . Talán meg sem ismersz ? A templomban. Még abból az időből, mikor a jó piarista atyák gimnáziumába jártam, maradt rám az a jó szokásom, hogy reggelente, mielőtt a dolgom után indultam volna, bementem a templomba, hogy munkámra az Isten áldását kérjem. A küszöbön guggoló koldusasszonyok már mind jól ismertek és én szinte beteg voltam egész napon, ha e kötelességemnek eleget nem tettem. Pedig bizony egyhangú volt az a templom olyankor. Rendesen öreg asszonyok ültek a padokban, a kik el-el- bóbiskoltak s a ministráns fiúk csöngetésére mintegy ön- kénytelenül verték a mellüket. Jómódú urak és fiatal höl-
