Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-10-05 / 39. szám
RÁKOS VIDÉKE 39. szám 2 tetszésünk szerint. Rombolunk és alkotunk, a mint éppen kedvünk tartja és most készülünk újabb hódító útra, hogy magunkévá tegyük a levegőt, a végtelen ürességet, a mely földünket körülveszi. Bizony-bizony, ekkora sikerek mellett nem csoda, ha elvakulunk, ha elbízzuk magunkat, megelégszünk azzal, hogy más tekintélyt, mint újra csak magunkat, el ne ösmerjünk. Hiszen már a számunkra teremtett föld határai is sztikek nekünk, új világokat kívánunk megismerni, új elemeket leigázni. És vájjon a tudományosság ekkora haladásával, az emberi hatalom mérhetetlen terjeszkedésével kellő arányban áll-e az egyes emberek erősödése, tökéle- tesbedése? Iia ebben az irányban kutatunk, bizony kevés vigasztaló nyomra fogunk akadni. Az emberiség mialatt maga haladt, megromlottak az egyes emberek. Minél jobban véltük megközelíteni a Teremtő erejét, az Örökkévalónak hatalmát, annál jobban eltávolodtunk Istentől és annál inkább imádtuk önmagunkat. És eltávolodván Tőle, mindig kevesebbet is törődtünk Vele. Az új nemzedéket csak tanítottuk a tudományok sokféleségére, tanítottuk többek között még a vallások tudományára is. Tanítottuk, de nem neveltük. Legkevésbbé tanítottuk pedig őt az isteni félelemre. Pótoltuk ezt különféle elméletekkel, a mik nagyon szépek, magas tudományos színvonalon állók, de nem megnyugtatók, nem biztatók a legkevésbbé sem. Már most ez a nemzedék felnőtt. Tudott sokat, de nem hitt semmiben. De a tudásban sem talált vigasztalást, mert hiszen látta, hogy ebben is vannak, a kik őt megelőzik, a kik eléje vágnak és ebbe nem tudott belenyugodni, mert önérzetét mindenkinek nagyra növelték, mindenki magát imádta, senki maga fölött tekintélyt ösmerni meg nem tanult. Es jöttek a megpróbáltatás nehéz napjai. Az iskoTÁ R C A Bűnbánat* Leborulva, porba hullva, Oltárodnál térdelünk ; Oh, bocsásd meg bűneinket, Mert ellened vétettünk. Hull a könyű arcáinkról, Szivünkben mély bűnbánat: Szent kegyelmed terjeszd ki ránk, Oh, irgalom, bocsánat! Bűnbe esve, eltévedve, Tőled messze távozánk ; Bezárult a menny kapuja, Bűn homálya szállt reánk. Az örvényben, éjszakában Marja lelkünk a tudat, Hogy az égi üdvösséghez Elvesztettük az utat. Véghetetlen a kegyelem, Mely az égből áradoz : Jézusunknak szent keresztje Bűneinktől feloldoz. Oh, nagy Isten, lásd, szivünkén Milyen igaz a bánat, Szent fiadért adj kegyelmet! Oh, irgalom, bocsánat! Szlatinai Géza. * A rákos falvi ünnepi istentiszteleten szeptember 19-ikén előadott pályanyertes magyar dallamú ének szövege. Iákból dagadó kebellel kikerült, önérzettel és- tudományokkal telt ember az élet forgatagában akadályokra talált. Betegség, szerencsétlenség érte, mellőzés jutott osztályrészéül és megfeszített munkával alig tudta megkeresni mindennapi kenyerét ő, a tudományok emlőjén nagyranőtt, önérzetes ember. Hajlongania kellett, kegyeket könyörögnie olyanoktól, a kiket magánál különbeknek el nem ösmert, Tűrnie kellett volna, hinnie egy jobb jövendőben, de a keresztény erényekre őt meg nem tanították és ő küzd tovább a világ ellen, meghasonlásbán önmagával, míg akaratereje végképen megtörik és nincsen más előtte, mint az őrület vagy az öngyilkosság. Másokat a természet nem ruházott fel kiváló tulajdonságokkal, mindent elbíró elmével, de az előírt rengeteg tudományos anyaggal meg kell birkóznia, vagy elbukik; erre tanítják. És ő szedi magába a boldogító igéket, iparkodik minden erejével, a míg a megfeszített íj romlani kezd, és mire a nehezen megemésztett tudománynak hasznát kellene hogy vegye, nem telik más tőle, csak erőltetett eredetiség, a különösség hajhászása, mert megromlott idegei már helyeset alkotni nem képesek. Ismét mást a sors, a körülmények éppen csak közel eresztenek a tudomány forrásaihoz, de kedve szerint azokból nem ihatik. Teleszívja magát veszedelmes elméletekkel, melyekkel bánni nem tud és szerencsétlennek érzi magát, mert megtanulta tagadni az Istent, de nem tudja a kiiizöttnek helyét pótolni semmivel és senkivel. Tényleg szenvedett és képzelt sérelmeivel a piacra fut s ott siet Istene után megtagadni mindent, a mi szent volt eddig, hazát, szerelmet, családot és hirdeti a szocializmus igéit a tájékozatlan népnek, a mely elkap szavaiból egy párat, azt ajkaira veszi és tovább kiáltja, a nélkül, hogy értené, a mit mond. Mert érzi a nyomorúságot, A nemzeti zászló jelentősége. (A Kossutk-ünnepélylyel kapcsolatos zászlótisztelési ünnepélyen szerző által felolvasva.) Ölelem lelkemnek minden hévségivel azokat, kik im ezen lobogó előtt fejüket meghajtják. Mert alázkodásuk épp olyan fenkölt, mint mikor a maga hite szerint ki-ki az oltár, a szentség előtt tészen kódolást. Avagy nem az a szent jelvény-e ez a zászló, melynek tiszteletében valamennyiünk hite egyesül ? S ha volna hit nélkül való, az oltárnak, a szentségnek, a lobogónak hátat fordító, ne ütközzön meg rajta a hivő, a hódoló. Pihenjen meg elméje a szántóvető példáján, ki csak tisztabúzát vet vala, mégis adatik közibe konkoly. Mely konkoly kigyomláltatik, tűzre vettetik s ha elbúván, magot éresztel: kirostáltatik, hogy a kenyérnek való mag lisztjét meg ne keserítse. * Ezer esztendő története magyarázza e zászló három színének jelentését. Az a piros a lánggal égő hitnek, az a piros a hitért örömmel folyt vérnek a szilié. Mi volt a magyar nemzet hite áltál ezer esztendőn ? A szabadság. Ó, ha Rákos szent határán az ősök porával vegyült homok, a hősök hamván kelt fűszál emberi nyelven szólhatna, bizonyságot tenne, hogy amaz időkben nem volt nemzedék,
