Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-10-05 / 39. szám
39. szára. RÁKOS VIDÉKE 3 elfordították őt is már Istenétől és a tűrés és a hit helyébe jön az átkozódás meg1 a rombolás ösztöne, a mely arra készteti a tömeget, hogy megtámadja először az egyházat, a melytől elidegenítették, azután a hazát, a mely nem tudja őt boldogítani és végül a tudomány alkotásait, a melyeket soha meg nem értett s a miknek elvakult művelői fosztották őt meg legszentebb eszméitől. S az Istentől eltávolodott emberiség összetörik majd az egymás ellen vivandó harcban az Isten segítsége nélkül. Forduljunk hát az Ő végtelen szeretetéhez, higy- jük Őt és az Ő igéit, a minek jeléül építettük templomunkat. Legyen ez a templom hitünknek, Isten iránt érzett szeretetünknek erős vára, a honnan föl- hallatszik majd a mi könyörgésünk a Mindenhatóhoz. „Örökkévaló Isten, erősítsd meg a mi hitünket Te benned, a mi bizalmunkat a Te szeretetedben, hogy hitben, egymás iránt érzett szeretetben megerősödve, hirdethessük mindenütt a Te dicsőségedet, Urunk, Teremtőnk. És akkor bízva tekinthetünk a jövőbe, mert a Te váraidnak szaporodniok kell, a Te seregednek erősödnie és a Te zászlód alá szegődve, erős lélekkel küzdhetünk hitünk és hazánk érdekében a jövőre is. Úgy legyen." Farkas Fleh. Közgyűlés Csömörön. A lapunk múlt heti számában jelzett képviselőtestületi közgyűlés 1902. évi szeptember hó 29-ikón délelőtt a következő- képen folyt le. Az ülés elején Bitskey Gyula, Csömör község érdemes jegyzője terjesztette be javaslatát a Kossuth Lajos 100 éves születési évfordulója alkalmából és annak megünneplésére vonatkozó intézkedések tárgyában. Az egész ország ünnepli — úgymond — felejthetetlen nagy hazánkfia születésének száz éves fordulóját. Ez a nagy melynek vérét nem kívánta az a hit: a szabadság. A föld szabadsága, a jog szabadsága, az érzés, a gondolat szabadsága. Ezer esztendő története magyarázza meg a zászló mezeje közepének szeplőtelen fehérségét. Az a fehér szín a becsület szine; a magyar becsület szine, a melyen a lehellet is fog. Ez a nemzet ezer éven át majd szakadatlan küzdött. Küzd a mai napig. A hol megássák a földet, magyar nyíl hegye, magyar kard vasa, magyar hős csontja kerül délszínre; a hol az írástudás kincsei húzódtak meg, a könyvesházakban a sárga lapok, fehér lapok betűi egyet hirdetnek, egyet bizonyítanak, hogy e magyar nemzet hatalmas kezét soha nem vezérletté hódító szándék, iga- faragó szándék, a másét állító szándék, a sötétben orzó, alattomos szándék, a gyengét elnyomó, az egyiigyűt kifosztó szándék. A gonoszság e zászló fehér mezejére a maga feketeségét ha gáládul ráföcscsentené, a világtörténelem megvásárolhatatlan ítélőszéke mossa megint hattyúszínre az igazság kristályvizében. Az a zöld szín a reménység színe. A ki hisz, a ki szenvedett, annak remélnie kell, vagy hite nem volt erős, vagy szenvedése nem volt tiszta szenvedés. A magyar nemzet örökkön hitt a szabadságban; a magyar nemzet idő — az ércet megemésztő évszázad — eltelte gyémántnál szilárdabb vésővel edzette be minden magyar embernek és honleánynak a szivébe, emlékezetébe Kossuth Lajos dicső, nagy nevét, halhatatlan tetteit, lánglelkü hazaszeretetből fakadt, összehasonlítást nem tűrő érdemeit. Beedzette úgy, hogy a késő utódok — apáról fiúra —- már ezzel az emlékezettel születnek, halnak el és ismét születnek, mert Kossuth Lajos emlékéhez a népek hálája, a nemzet dicsősége, az idegenek bámulata fűződik. Ezredéves történelmünk bővelkedik nagy emberek nagy tetteiben, de a legnagyobb emberek közül is kimagaslik Kossuth Lajos alakja. Mert, míg azok hadsereggel, bölcseséggel védelmezték meg hazánk határait, addig ő a hazaszeretet lelkesítő szavával törte össze a zsarnokság békéit. Kossuth Lajos nagy nevét, korszakalkotó tetteit ösmerni kell széles e hazában mindenkinek, hogy mégis e helyen nagy vonásokban megemlékezik a halhatatlan férfiú üagy érdemeiről, azt azért teszi, mert a nemzet nagy ünnepléséhez egy porszemnyivel ő is hozzá kiván járulni. Elsorolván ezután Kossuthnak a népek és vallások egyenjogúsítását, a nemzet önállóságát, a vármegyei és önkormányzati jogainak megalkotását célzó tevékenységét, bámulattal adózott nem ebből a világból való hazaszeretetének, a melylyel a jogaiban megsértett nemzetet a függetlenségi harcba belevitte, annak a késő utókor történetírói előtt egykor megérthetetlen hatalmas megvívására bírni képes volt. Kossuth Lajos műve nem veszett el ' az élet-halálharc befejeztével, annak áldását érezzük ma és érezni fogják az utódok, mert mindaz, a mit a nemzet ezideig kivívott és még ezután kivívni fog, abból a magból kelt ki, a melyet ő elvetett. Azért élni fog, élni kell az ő emlékének mindaddig, a míg Magyarországban egy szív dobogni fog. Mikor az egész nemzet ünnepel, ne maradjon el Csömör községe sem, ezért indítványozza, hogy Kossuth Lajos emlékezete születésének százéves fordulója alkalmából a község képviselőtestületének jegyzőkönyvében örökíttessék meg, és hogy ez az emlékezet a késő utókor előtt is maradandóvá tétessék, a belső telkek és az öreghegyi szőlők között lévő 1258 négyszögölet kitevő házhelyek, a melyek most üres telket képeznek, be- parkoztassanak és örökre Kossuth Lajos-térnek neveztessenek el és ezt az elnevezést telekkönyvileg is tüntessék föl. A lelkesen előadott beszédet a képviselőtestület tagjai sűrűn helyeselték és az indítványhoz egyhangúlag hozzájárultak. Bejelentette ezután a jegyző-előadó, hogy a községi földeket fölmérették, a mi 312 korona költséggel járt és a községi rét használatát több csömöri lakosnak évi 1170 korona szenvedése nem bűnhődés volt a múltakért, hanem az igazak számára kivetett próba. A magyar nemzetnek remélni kell. Remélni, hogy szabadságának, boldogságának ezer esztendős fája, kiről az első termő bimbókat letördelte a tatár, kiről az újonserdült ágakat leszedte kézkötő gúzsnak a török, kiről a harmadíz fakadást igazak bitójának fűrészelte le a német, — s ki csonka törzsökéből újhodt erővel még erősebb sarjakat eresztett, — a ki a régi sebeket beforrta: — remélni kell, hogy az a fa meghozza a teljes szabadság virágát, megérleli a kiérdemlett boldogság édes gyümölcsét. Jaj annak a fának, mely hamar terem, — rövid életű az olyan fa. A mi alkotmányunk ezeresztendős fája most kezd “virágba borulni: nem lehet, hogy meg ne kössön, nem lehet, hogy gyümölcsöt ne éreszteljen! A ki fél, a ki tamáskodik, — a feltámadt Megváltóban nem hisz ! Te, szent lobogó 1 Te, háromszinű zászló! Te, édes apáink szemfedője! Te, édes anyáink özvegyi fátyola! Légy a mi hitünk, légy a mi reménységünk záloga ő érettük. Ámen! Móra István.
