Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-28 / 38. szám
38. szám. RÁKOS VIDÉKE 5 azon az emberen, a kinek az érző, fényes szive vezette ki őket a rabság posványos levegőköréből. Mert a lángész sorsa rendesen ez. Megadja a szent eszmét, érte odaadja a lángoló szivét és nem törődik a maga sorsával, csak a célt nézi, csak azért küzd, azért dolgozik. Úgy tesz, mint a magasröptű sas : erős szárnya alá veszi gyönge fiókáit és azoic is repülnek az ö védelme alatt magasra, mindig magasabbra. Olyanok az igazi nagy emberek, mint a régi magyar monda turul-madara, a mely elfáradt, pihenni kívánó, csüggedt őseinket szárnya csapásaival, karmaival és csőre vágásaival űzte kergette előre, a míg azok el nem érték az ígéret földjét, Attila keresett országát. Öle sem kiméinek fáradságot. Hatalmas szárnyaik csapásával, karmaik karmólásával. éles csőrük vágásával kényszerítik, űzik előre az embereket a cél felé, a mit ők szentnek, a mit ők nagynak, nemesnek találnak. És ilyen nagy ember volt, a kiválók között is a legkiválóbbak egyike Kossuth Lajos. Nem tér ki az életrajzi adataira, nem részletezi a működését, mert sértés volna az magyar emberekkel szemben, ha föltenné róluk, hogy az ő életét, az ő működését nem ösmerik. Hiszen mindenki tudja a változást, a mit neki köszönhetünk. Azután kifejti, hogy vájjon hihető-e, képzelhető-e, hogy annyi kiváló lángeszet, annyi fényes tehetséget, a mennyiben a magyarságnak a múlt század első felében része volt, csak a véletlen vetett volna felszínre. Lehetséges-e, hogy egy időben született volna az az ember, a ki a szeretetnek, a szónak erejével hódított annyi hívet új eszméknek, ért volna el hihetetlen sikereket csaknem mindenféle irányban ; a ki képessé tette nemzetét arra, hogy ne csak alkosson, hanem ugyanegy időben, mint a templomot építő zsidók, a míg egy egyik kézzel dolgoznak, a másik kezükben kardot forgatnak, hogy megvédjék alkotásukat és a ki ezzel a földön elért dicsőségét lángoló betűkkel írta fel a százezrek kardjával a mennyboltozatra : Kossuth Lajos. Hogy ugyanekkor énekelje gyönyörű költeményeit az a költő, a ki mintha a magyarok szivéből, a magyarok fejéből pattant volna ki, hogy az ő nevüket, az ő gondolkodásukat híressé tegye az egész világon : Petőfi Sándor. Hogy ugyanegy időben éljen a haza bölcse, a ki kiépítette a 48-as alkotásokat: Deák Ferenc, és a kik között mégis csak ő volt a legnagyobb, Kossuth Lajos, a ki nélkül, a kinek a láng- lelke nélkül nem lett volna mire építenie Deák Ferencnek. Hihető-e, hogy ennyi nagy ember merüljön föl egy időben és még annyi más, kikről tudunk, magosabb küldetés nélkül és hihető-e hogy ezek a világra szóló tehetségek más körülmények között ne érvényesültek volna ? Nem, ez nem lehetséges. Ők tették nagygyá a kort, a melyben éltek és nem a kor tette nagy- gyá őket. Hiszen nincs nemzete a világnak, a melynek története annyi nagy ember nevével volna tele, mint a hánynak a nevével ennek a maroknyi, magára hagyatott nemzetnek a történetében találkozunk. Az ő küldetésük magosabb volt. És nem lehetséges, hogy a Teremtőnek ne lettek volna, ne volnának céljai azzal a nemzettel, a melynek annyi kiváló fiat adományozott. Azért bízzunk benne, mert ha porba sújt is, fölemel bennünket újra nagy tehetségek révén az Isten. Hatalmas volt ez a beszéd, amelynek — fájdalom csak kivonatos, az eszmemenetet követő halovány mását adhattuk a fentiekben. De a kitűnő szónok kitért az ünnepeltetés elől, helyet foglalt az első sorban, annak a jeléiii, hogy hallgatni kívánja a műsorba vett, fényesnek Ígérkező hangversenyt. A hangversenynek — a melyet helyszűke miatt nem méltathatunk olyan részletesen, a mint megérdemelné - lefolyása a következő volt: Schön József és Mesdényi Nándor kitűnő összetanult- sággal, nagy hatással adták elő Huber Károly két hegedűre írt Magyar ábrándját Rück Károly zongorakisérete mellett. Burose Adolf, a m. kir. zeneakadémia tanára, játszotta el ezután fuvolán Demersemannak szép Magyar versenyművét, művészi tudással győzve le az abban levő nehézségeket. Majd Rück Károly adta elő Schuberth nek egy csellóra irt darabját érzéssel, nagy technikai készséggel. Majd ismét Burose Adolf előadásában élveztük S'ainl- iS'arns Románcát, a melyet a kitűnő művész fuvolán adott elő és saját szerzeményű, pikkolóra írt „Éljen a magyar“ című művét. Hubay Jenőnek egy magyar dalokra írt változatával gyönyörködtette ezután Schön József a közönséget, A hangversenyt Litolffviük egy zongoraműve fejezte be, a melyet Kneifet Irma adott elő precízen, szépen, művésziesen. Ä közönség a közreműködőknek az egyes zeneszámok után, a fényes hangverseny rendezőjének, Trautsch lvárolynak pedig a hangverseny befejeztével éljenzéssel és tapssal fejezte ki köszönetét a szerzett műélvezetért. A hangverseny után lakoma következett, a melyen a Werner József vendéglősnek jó konyhájából kikerült ízletes ételek szolgáltak anyagi táplálékul az élvezett szellemiek után. Természetes — magyar emberekről lévén szó, — hogy a lakoma nem múlhatott el felköszöntők nélkül. A pecsenyénél felállott Bognár Gyula — a rákosiaknak szeretett lelkipásztora, nekünk kedves munkatársunk — és poharát emelte Hock Jánosra. Felhasználja — úgymond — az alkalmat, hogy egy pár szóval köszöntse a szivek kormányzóját, a szó korlátlan urát, Hock Jánost. Hódolatunkat fejezzük ki előtte, a ki szép szónoklatai révén belénk oltja azokat a nemes eszméket, a mik az ő lelkében teremnek. A mai nap és — abban Hock János beszéde — örökké emlékezetes lesz mindnyájunknak. Szives szavakkal hívja meg őt, hogy minél sűrűbben jöjjön körünkbe és élteti öt szívvel, lélekkel. Ezután Világhy Károly dr. mondott egy pár szóval köszönetét Trautsch Károlynak, valamint a közreműködőknek, az ünnepi hangverseny rendezéséért, a mely a legmagasabb zenei igényeket is kielégíthette. Hock János szólalt fel ezután és mondott egy rövid, lelkes beszédet, magával ragadva a hallgatóságot. Már maga az arányosság is kívánja, hogy a polgárember után újra egyházi férfiú beszéljen. Kötelessége ez már azért is, mert Bognár paptársa köszöntötte őt fel és emelte ki beszédében Kossuth példáját. Visszaemlékezik most arra a látogatásra, a melyet ezelőtt 10—12 évvel tett a már csaknem kilencven éves Kossuth Lajosnál. A találkozást és a lefolyását akkor naplóba írta, a történetíró majd meríthet anyagot magának a jegyzetekből. 0 itt most bizalmas körben csak egy részletét akarja elmondani látogatásának. Még most is emlékezik rá, milyen elfogultsággal lépett a száműzetésben élő Kossuth Lajosnak torinói lakásába. A nemzet atyja őt munkától kimerültén fogadta, a szemei bizony már homályosak voltak. 0 nem akarta terhelni, de Kossuth így szólt hozzá: „Foglaljon helyet, képviselő úr, itt, velem szemtől szemben. Igaz, hogy ez a kifejezés, szemtől szemben, csak szónoki figura, mert nem látom önt...“ és panaszosan említette, hogy az idejét munkára kell fölhasználnia, hogy megírhassa az „Iratait“. Megkívánja ezt tőle a történelem és a megélhetés ... És a mikor ő (Hock) látta azt az elhomályosult szemű, megtört aggastyánt, a kinek kilencven éves korában napi nyolc órát kell dolgoznia, hogy megélhessen, még inkább megerősödött az a hite, 'hogy kell lennie a földön túl egy végleges igazságszolgáltatásnak, mert ez a földi nagyon hiányos. Kell, hogy legyen egy teljes igazság Istennél, mert lehetetlen, hogy egy, az emberiségnek adott életért a földi hálátlanságon kívül más jutalom ne járna. Pedig ez a végzete a legtöbb lángésznek, a legtöbbje súlyos megpróbáltatásokon megy át. Mert a hegycsúcs is — igaz — a legtöbbet fürdik a napfényben, de a napnak ott már nincsen meg az ereje, a melege. A völgyben terem a kenyeret adó búza, az illatos virág, s a boldogság nem a kiválók osztályrésze, hanem a csöndben, békében élőké. Kossuth is ilyen magaslat volt. Érezte a hideget, a dühöngő viharokat, de azért mégis vállalkozott a csapások elviselésére, mint egy villámhárító. Ö is egy példa arra, hogy a történelmi nagyságok mennyit szenvednek a boldogság rovására. De a legnagyobb az, a ki a nagy tömegekért Megváltóként a vállára veszi a keresztet és viszi a többiek helyett. Kossuth is ilyen nagy ember volt, de bármilyen mély sziklaüregbe temetik is, kitör belőle az ő szelleme, az ő eszméje becsületes nemzedékek idején. Zárjuk be az ünnepet azzal, hogy éltessük a hősi kor egy jelenvaló alakjának, Szkalla Vazulnak az alakjában azt a nemzedéket, a mely nagy volt, becsületes
