Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-28 / 38. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 38. szám. Végül Rákosfalvának egy lelkes polgára mondott egy néhány szives szóval köszönetét Stelly Gézának a tanulságos, hazafias, szép ünnep rendezéséért. A délelőttre rendezett ünnep ezzel véget ért és a közönség eloszlott, hogy újra összejöjjön este, a másik Kossuth-ünnepségen. Az este. A délelőtt rendezett szép ünnepnek méltó párja volt az, a mit este a Budapest-Rákosi Polgári Kör rendezett Kossuth emlékezetére. Még csak alkonyodott, a mikor megkezdődött az ünnep egy csikós-zászlóalj toborzásával, a melynek tagjai a rákosfalvi hazafias polgárság soraiból kerültek ki. A zászlóalj Szkcdla Vazulnak a vezetése alatt — a ki a nemzeti zászlót a rendezőségtől átvette és azzal a Kossuth-szobor előtt tisztelgett — bejárta Rákosfalvát, kürtszóval jelezve érkezését és lelkesedést keltve mindenfelé, a merre jártak. Hét órára járt az idő, a mikor visszaértek a polgári kör helyiségét is magába foglaló „Zöldike“ vendéglő udvarába, a hol ezután Bognár Gyula, a rákosfalviak szeretett, derék lelkipásztora tartott szép szónoklatot a virágokkal feldíszített Kossuth-szobor előtt, lelkes szavakkal ajánlva a közönségnek, hogy ennek a hatalmas emberünknek az emlékét állandóan ápolja a szivében. A beszéd előtt a Himnuszt, utána a Szózatot énekelte a budapesti daloskörnek a szentmihályiakkal megerősített énekkara. Az ének elhangzása után mindenki a polgári körnek virágokkal ékes, tágas termébe sietett, hogy ott meghallgassa Hock Jánosnak szónoklatát és az utána következő hangversenyt. Hock János, a rákosfalviaknak hires képviselője, alig helyezkedett el a közönség, szólni kezdett és beszédet mondott Kossuth Lajosról, ragyogót, fényeset. Gyönyörű hasonlatoktól ékes, tűzzel és meggyőződéssel előadott kiváló beszéd volt ez, a mely a jelen voltakat meghatotta, magával ragadta, lelkesítette, fölemelte. Beszéde elején jelezte már a kitűnő szónok, hogy Kossuth- ról olyan irányban szándékozik szólni, a milyenben az ö életét, az ö működését, még kevesen méltatták, a melyre még kevesen voltak tekintettel. Azután az ékes szó minden erejével bizonyította, hogy a nagy emberek keltik a mozgalmakat, a melyekS aztán — hisz tudjuk — szörnyű fordulat, A szent szabadság alku tárgya lett, Honárulók, orgyilkosok tábora Szövetkezett a y£res zsarnokokkal. S jött észak felöl hazánkra S nyugat felöl vészterhes fergeteg. S hogy feltolult az égre, elfedő Isten szemét : a tündöklő napot. Az őrtüzek sorra kialuvának ; Szemét lehunyta minden égi láng . . . Szörnyű sötétség vak éje borult Szegény hazánkra. Elfordult az Isten, Nem látta, ott lenn, rémes éjhomályban Hogy ácsolta a zsarnok a bitót! . . . Vérbe és könybe fulladt a magyar, A bátor meghalt, vagy kibujdosott! . . . Kossuth Lajos is bujdosásba ment, de nem, hogy a számkivetés keserű kenyerét reménytelen egye, hanem, hogy langlelke akaratával a művelt külföld rokonszenvét hazája felé fordítsa. Mint az örökké éber tiltakozás népe elnyomói ellen, mint a fölemelt éles kard, melynek nincs hüvelye, mint a bosszúállás arkangyala, mely az óraütést várja, úgy virrasztót! nemzete sorsa felett, megalkudhatatlan, kibékíthetetlen. Minden gondolatát óriás szellemének, titáni tetterejének minden tevékenységét a magyar nép sorsának jobbrafordulására, nemzetének fölemelésére fordította évnek vezetőivé lesznek és nem a nagy idők szülik a nagy embereket. Nem volt még eszme, úgymond, a mely először nem egy ember agyában fogamzott volna meg, nem volt még irány, a melyet először nem egy ember vallott volna. Egy ember gondol rá, egy ember hiszi az eszmét olyankor, a mikor még az az emberiség millióinak idegen. Es a nagy ember azt az új eszmét el tudja fogadtatni a többi, tömérdek kételkedő embertársával úgy, hogy hiszik az eszmét ők is,- magukénak vallják, lelkesednek érte. Ez a lángész ereje. És ezeket a kiváló embereket magasbb hatalom küldi le ide a földre, hogy új eszmékkel termékenyítsék meg az emberiséget. Ezeknek magasabb hivatásuk, isteni küldetésük van. A lángeszüek, a kiváló emberek nem törődnek azzal, hogy mi történik ö velük akkor, a mikor az ö eszméikért küzdenek, hogy az ö sorsuk esetleg a kínszenvedés, a mártiromság, ők küzdenek eszméikért egész erejükkel, miden tudásukkal. Egy orosz népmese jut az eszébe, a mely a legjobban rajzolja a kiváló tehetségííek, a nagyemberek sorsát. Sűrű, sötét, elhagyatott erdőbe jutott egyszer egy nép — igy szól a mese — a mely erdő körül volt véve ingo- ványokkal, lápokkal, süppedékekkel. A lápos vidéktől körülvett területen, a stirü erdő fojtó levegőjében, a végtelen sötétségben élni rettenetes volt a népnek. Meg is kísérelték egynéhányszor, hogy kijussanak szebb vidékre, szabad levegőre. De alig indultak meg, útjokat állta a láp, a siippedék és nem tudtak kijutni az átkozott helyről. És a nép elgyöngült, elfonnyadt, emberei színüket, erejöket vesztették a sötétben, a szorult, nedves levegőben. A kétségbeesés, a csiiggedés vett erőt rajtuk. És egyszer egy emberük azt mondta, hogy tudna módot rá, hogy innen kijussanak napfényre, rónára, tiszta levegőre. És összegyűlt a nép apraja-nagyja, hogy hallgassa az ö szavát és kérték, könyörögtek neki, hogy vezetné őket És ö, a lelkesítő szavú ember, kést vett elő és felhasította mellét. És felhasított melléből kivette a szivét, a meleg, érző szivét. És az a szív világított, mint valami szövétnek. És annak a magasra emelt, világosságot, melegséget árasztó szívnek a lángja mellett megtalálták az erdőből kivezető utat. Minél kiljebb értek az erdőből, annál zajosabb, annál vígabb lett a nép. Az erdő sötétje oszladozott, a gallyak között a nap fénye rezgeti és íme: az elsők meglátták az erdő szélét, az azontúl elterülő virágos rétet és szívták a rét illatos levegőjét. Örömriadallal rohantak előre. És a többi futott utánuk, tört előre feltartóztathatatlanul, nem nézve semmit és senkit, és észre sem véve, hogy keresztül gázol tizedeken át, éjjel és nappal. Az az őrködő gondosság, mivel, mint szerető apa gyermekeire, úgy vigyázott a távolból népe sorsára, mérhetetlen nagy és hősies munka volt. Nagyobb talán a mesébe illő harcoknál is, miket népe szabadságáért vívott. Édes apánk volt, ki nemes önfeláldozással a bujdo- sásban maradt haláláig, hogy népét megtanítsa, mint kell a visszanyert szabadságot örökre megtartani hazaszeretettel, kitartó munkássággal, népboldogitó, nemes elvekhez való hűséggel. Óh, de gyászba borult Magyarország, midőn elvesztettük a mi jó apánkat, de siratta minden igaz szivü, hű gyermeke. Akkor írta a költő : „Sír a Túsza, sir a Duna, hegyen-völgyön zúg-búg a szél. Sir az erdő, síi- a mező, reszket a fán a falevél; Eke mellett sír a magyar, a barázda gyöngyharmatos, Sír az egész Magyarország, téged sirat: Kossuth Laj os ! D Testét eltemettük, szelleme nemes honfi erényei, honszerelme, népboldogító, elvei feloszlottak népe lelkében. Rákosmező polgárai! Őrizzük meg Kossuth apánknak c szent örökét kebelünkben, hogy örökké éljen a haza! !.. . Stefii/ Gésa.
