Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-21 / 37. szám
o 37. szám RÁKOS mel kisérni s így mintegy összekötő kapcsot létesíteni a nagy társadalom és az iskola között. És mert a népiskolának ily játszi módon kell a meghatározott „ismeret-mennyiséget“ megemésztenie: támad az a másik — némelyek szerint — alaptalan vád, hogy az elemi iskola nem készíti elő növendékeit kellő módon a különböző középiskoláknak! Ez a legméltánytalanabb panasz, mert először az ily előkészítés nem feladata, mivel az nem előkészítője a középiskolának, hanem mint fentebb megmondtuk, saját feladattal bír; másodszor azért is méltánytalannak kell tartanunk, mert míg a népiskolában tanítanak; ott a tankönyv nem direktíva, hanem csak a bevett ismeretek emlékeztetőjéül szolgál, addig a középiskola alsó fokán is már előadnak, s egészen a könyvre utalják az ily módszerhez szokatlan növendékeiket, Ezért nehéz a középiskola növendékeinek a — dikció. Hogy pedig a nép- vagy középiskola követi-e a tanítószemélyzetre nézve nehezebb módszert, azt könnyű kitalálni. De a tanárkar azzal áll elő, hogy az elemi dolgok nyújtása nem az ő feladatuk; no de hát a magyar népiskola nem tanít német olvasásírást, ez a feladat a középiskolára vár, s még sem kezdik olvasáson, hanem körmönfont Göthe-versszakok fordításával, — minden alap nélkül. No de ezért a népiskola a bűnös?! Lesz-e idő, midőn minden iskola csak tanítani fog?! Radomszky Mihály. VIDÉKE A szent-mihályi iskola-gondnokság. Nehéz körülmények között végzi felelősséges, sok fáradsággal járó, fontos feladatát a szent-mihályi iskola- gondnokság. Az iskolák szétszórva, régi vagy nem éppen kitünően, de semmi esetre sem erre a célra épült házakban vannak elhelyezve és az épületeknek a jó karban tartása nem csekély fáradsággal, nem kis áldozattal jár. Az állam a statisztikai célokra szolgáló táblázatoknak hónapról-hónapra egész sorozatát kívánja, sok fölösleges munkát adva ezzel úgy a tanító erőknek, mint az ellenőrző gondnokságnak. Az adminisztrácionális munkákat bürokratikus módon folyton szaporítják, úgy, hogy nemsokára külön tanfolyamokat kell m tjd berendezni a kezdő gondnoksági tagok részére. De hát ezek olyan dolgok, a melyekbe még csak beletörődnének a gondnokságot elvállalt, a köz érdekében fáradozni kész egyének, mert tudják, hogy ebben a közös sorsban osztályosuk az országnak valamennyi áldozatra kész munkása. Más kérdés az, meddig lesz kedvük vesződni, terhes és felelősséges állásokat viselni akkor, hogyha az állam, hogyha a kormány — a helyett, hogy megkönnyítené a dolgukat mesterséges úton-módon szükségtelen akadályokat támaszt, oktalan nehézségeket okoz. Ne higyjék tisztelt olvasóink, hogy ezeket a súlyos kijelentéseket ok nélkül, súlyos ok nélkül eresztjük világgá, meg nem gondolva előbb jelentőségüket. Ezekre bennünket 1 a látottak, a tapasztaltak kényszerítenek egy most megtörtént esetből kifolyólag, a melynek következményeit viselni ; senkinek sem lesz kedvére való. TÁRCA A nagy temetés. (Részlet a Bölcső és koporsó című darabból.) Irta: Verő György. A hivatalnok. Nincs bennünk kegyelet; nem is szeretjük a hazát, csak a szánkkal; nem szeretünk mi senkit csak magunkat. (Csönd.) Az újságíró. (Feszengve.) Kérdezzen ön, uram; nekem elment a kedvem. A. hivatalnok. (Oda se hallgatott; magába elmélyedtem.) Volt egy nap, midőn azt hittem, hogy újjá, jobbá születtünk. Az a temetés . . . ! Nem szeretek hivatalból búsulni: nem vettem részt a temetésen. Lakásom erkélyéről néztem a családommal. Az a nagy feketeség mindenfelé inkább idegessé tett, semmint komorrá. Rossz sejtelmek közt, türelmetlenül vártam a menetet. Az ablakok, erkélyek, végig a körúton, telve izgatott, zsibongó emberekkel. A szomszéd erkélyen egy gazdag bankár terpeszkedett a családjával. Gyászba voltak öltözve, de azért folyton fecsegtek, bgy-cgy halk nevetés is hallatszott, miközben jobbra-balra gukkeroztak. A papa nyugodtan olvasta a Pester Lloyd esti lapját — hátul. Közbe-közbe ironikus mosolylyal tekint- getett széjjel, sőt változatosság okáért ásított egy-kettőt. Végre altalános mozgás, ideges, morgó zaj jelezte, hogy közeleg a menet. Jöttek a százezrek s hozták az — Egyet. A szeles ut csak úgy öntötte a komoly méltósággal előre hömpölygő tömeget, Azok a fekete asszonyok! Az iskolák virága! S azok a kékbeli parasztok! Óh a magyar paraszt! Ki tanította őket így lépni : szilárdan, fenséggel. Aztán a koporsó; benne Ő, annyi évek után! A virágos kocsik — az egyetlen disz a nagy feketeségen, — az ország nagyjai, mint előbb a nép: szilárdan, fenséggel; az öreg honvédek, a veres sipkások, gyermekek az apjuk koporsója után; az a tenger zászló ... És a dal . . . ! Az a dal, a csaták himnusza, most sirató ének százezreknek ajkán, csoportonkint kezdve, százan így, százan úgy, mindenki magának, legjobb szive szerint. A házak fölfogták, az utca visszaverte s fönn a magasságban találkozott, összefolyt a sokféle hang kábító, megrázó, tenger-morajlássá, a melyből érthetően, mint csaták zajából az érctrombita hangja, harsant ki a dal eleje és vége: Kossuth Lajos . . . Éljen a haza! Az újságíró. Az a dal! ... az a dal! . . . A hivatalnok. S ez így tartott több, mint óra hosz- szat, Le voltam teperve. Hogy magamhoz térjek, egy percre a szobába vonultam. A hogy újra kilépek, szemem a szomszéd erkélyre esik. Az asszonyok konyáidban, a fecsegők némán s a bankár halotthalványan a falnak dőlve. Arca idegesen rángatódzott, kezében a lap összegyűrve, majd hirtelen eldobja s heves mozdulattal kirántva kendőjét, arcát beléje temeti s zokog, mint a gyermek atyja koporsóján. Még csak ez hiányzott. Nem bírtam magammal. Alig vártam az estét: ki kellett mennem a temetőbe. Ki kellett. Még aznap. A bankárt is ott találtam egész családjával s még sok másokat — kegyelmes úr is lehetett kö-
