Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-08-24 / 33. szám
íí. évfolyam. Budapest, 1902. vasárnap, augusztus 24. 33. szám. TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP A BUDAPEST X. KERÜLETI RÁKOSI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS JÓTÉKONYSÁGI EGYESÜLET ÉS A RÁKOSSZÉNT MIHÁLYI SPORTTELEP HIVATALOS LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili., József-utca 72. — Telefon: 57—64. A lap szellemi részére vonatkozó közlemények a szerkesztőségbe, az előfizetések pedig a kiadó- hivatal címére küldendők. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS: FARKAS ELEK Előfizetési ár: Egész évre ............... 8 — korona F él évre ............... 4'— » Negyed évre ............ 2'— » E gyes szám ára 16 fillér. Hirdetéseket fölvesz a kiadóhivatal Egy egyhasábos petitsor ára 10 fillér. SZENT ISTVÁN NAPJA. Milyen szép is az, hogy ha tudjuk, hogy vannak alkalmak a nemzet életében, a mikor az egész nemzet szive egyszerre dobban, mikor az egész nemzet egyet érez, a mikor minden honfitársunk ünnepel a szó szoros értelmében. Milyen óriási hatással van ránk, a mikor látjuk, hogy július 14-ikén a franciák mint tesznek félre minden gondot, minden bánatot, egyesülnek az egymás szeretetében, örülnek az egymás franciaságának és mulatnak, örülnek fékevesztetten, hogy ekként ünnepeljék nemzeti ünnepüket, július 14-ikét. De bámulatos látványt is nyújt olyankor a „világ fővárosa“, az óriási Páris. Az úgyis csaknem teljes francia szabadság ezen a napon teljessé válik. Mindenkinek szabad minden, az egymásnak ártás határain belül. Sőt az ezen átlépést sem egykönnyen veszik észre a rendőrség emberei. Az utcákat lámpionokkal díszítik. A legforgalmasabb boulevard közepén dobogót emelnek, a melyen katonai és egyéb zenekarok játszanak. És az emelvény körül ott táncolnak, ott mulatnak, ott csókolják egymást a lelkesedni, a mulatni tudó vidám párisiak. Hogy a közlekedést ez akadályozza, sőt egyes helyeken lehetetlenné teszi, ki törődik vele aznap? Hisz az a nap a nemzet örömünnepe, a féte nationale, a mikor úgy sem dolgozik senki, a mikor az örven- dezőké, a mulatozóké kell hogy legyen minden hatalom és ő nekik kell, hogy kitérjen mindenki, a ki mással van elfoglalva. És ez a lelkesedés, ez az öröm, ez a láz magával ragad akkor mindenkit, még az idegent is, a kinek nincsen nemzeti ünnepe. És mindent felejtve, örül három napon át nemzeti ünnepének a párisi és az egész francia nemzet, a mely megtanulta, hogyan kell éreznie egy nemzetnek, hogy ez az érzés mindenkit, boldogot, boldogtalant magával ragadjon. Ilyen a franciák nemzeti ünnepe, július 14-ike. És melyik a mi ünnepünk, a mely ennek a nyomába lépne, a mely minket, magunkra hagyott, szegény, magyarokat legalább az esztendő egy-egy napján közös vígságra, önkéntelen örömre késztetne ? Március 15-ikén nem ünnepel egész Magyar- ország. Hiszen ugyanazt az alkalmat, a mit a nemzet zöme március 15-ikén ünnepel meg, mások április 11-ikén tartják megünnepelendőnek. Március idusának szép ünnepe ekként már nem hasonlítható össze a nagy, a hatalmas francia ünneppel. Ugyanezt a bajt sínyli az április 11-ike, a mikor a nagy alkalom nem tudja egyesíteni a nép összeségét, nem tudja ünnepi hangulatba hozni az egész magyar népet. Nekünk ilyen ünnepünk kellene hogy legyen első királyunknak, Szent Istvánnak, augusztus hu- szadiki ünnepe. Hiszen ebbe az időbe esik a mi nagy kincsünkön, termésünkön való örömünk is. Az alkalom is olyan: egy király ünneplése, amelyen minden hatóság részt vehet, a melyen mindenkinek részt kell vennie. És mit látunk? Ennek a szép napnak, mint nemzeti ünnepnek, a jelentősége is mintha évről-évre csökkenne. Az emberek kirándulnak, ide-oda készülődnek, mint a hogy az ünnepek alkalmával mindig észrevehetjük ezt a mozgolódást. De maga az ünnepi képe az egésznek mindig jobban romlik. Az ünneplés mindig inkább szűkebb körre szorítkozik. Egyházi ünneppé válik nemsokára teljesen. Egy kéznek — egy régi, áldott kéznek — a köríil- vitelében fog nemsokára kimerülni annak a napnak a megünneplése, a mely az egész nemzetnek, az egész népnek az örömünnepe kellene hogy legyen, a mikor minden magyar kétszeresen kellene hogy érezze magyar voltát és végtelenül kellene hogy örvendjen rajta, hogy magyarnak született. Bizony-bizony nagy baj ez, a mely sokaknak kebelében éleszti a cstiggetegség komor érzését. Nem tuduftk már egyesülni az ünneplésben sem mi, a kik együtt munkálkodni már régen megszűntünk. Nem keressük az alkalmat, a mikor magyar
