Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-06-15 / 23. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 23. szám. héz küzdelmünket és fogadkozásunkat a biztos síkor koronázza. Ha a világtörténelemben az első keresztények életére, működésére és üldöztetésére vonatkozólag kutatunk, bizony akadunk nagyon szomorú, de viszont akadunk nagyon örvendetes eseményekre és feljegyzésekre is. Tudjuk, hogy az első keresztényeknek, különösen Neró római császár uralkodása alatt mennyi gyalázatot és szenvedést, minő kínzásokat és a vértanúságnak miféle szörnyű módra kieszelt nemeit kellett kiállaniok vallásukért. Tudjuk, hogy Neró császár miféle kegyetlenséggel üldözte ezeket a keresztényeket, a kik barlangokban és sziklaüregekben laktak Róma falain kívül és csak éjjel mertek összegyülekezni, hogy Krisztus tanítványait, az apostolokat, hallgathassák. Ez a Neró császár, a ki a keresztény férfiakat, öregeket és fiatalokat egyaránt a kegyetlenségnek minden kigondolható nemével kinoztatta. keresztre feszíttette, őket olajjal vegyített szurokkal leöntette, karóhoz köttette és meggyújtatta, hogy őrületes dobzódásainál égő fáklyákként világítsanak ; — ez a Neró császár, a ki a keresztény nőket megbecstelenítette, őket bikaszarvaira köttette vagy máglyára rakatta, ez a Neró császár vad féktelenségében egy aljas udvaronczának, Tigellinusnak tanácsára és ösztönzésére annyira ment, hogy egy éjjel Róma városát minden oldalról egyszerre felgyújtatta és felégette, azt remélvén, hogy így a keresztényeket a legborzasztóbb tűzhalállal teljesen kiirthatja és hatalmát megmentheti s ezen égbekiáltó bűnéért a felelősséget és vádat pedig a keresztényekre hárítani nem átallotta. Ámde csalódott! — mert bármiként is pusztítatta és gyilkoltatta a keresztényeket, a helyett, hogy őket teljesen kiirthatta volna, a keresztény vallás mindinkább terjedt, úgy, hogy sok előkelő római patrícius család — belátván Krisztus tanításának igazságát — felvette a keresztény vallást. A későbbi időkben is gyakran üldözték és gyilkolták is hallották a felindulás ama konsternáló kitörését, a melylyel férjét útnak eresztette : — Az én Istenem nem a játék, nem a verseny Istene! Az én Istenem igaz bíró, a ki megjutalmazza a jót és megbünteti a gonoszt! De sejtem, de érzem, hogy az ön nagy ismeretlen filozófiája sem fog bennünket megóvni a bukástól, a legszégyenletesebb veszedelemtől. Enoch gróf hallotta is, nem is a nagy emfázissal előadott indulót, de kelletlen mosolygott, mikor a kis Hinkó ingerkedve tovább recitálta katekizmusát: A földi javak az embert igazán boldoggá nem tehetik. Mert a földi javak hiúk és mulékonyak; az ember pedig nem a világnak, hanem Istennek van teremtve a mennyei boldogságra. Enochnak elég volt a jóból: ingerülten csapta be maga után az ajtót. Sára meg szenvedelemmel csókolgatta azt az angyallelkű, szeráfajkú picinyke hithirdetőt. . . IV. A tartaroszi futtatás után Enoch grófot a pokol fürdőjénél leptük meg. A jelekből, a miket láthattunk, ép érzékkel csak azt sejthette az ember, hogy a gróf leszámolt magával s hogy a keresztényeket, de bárhogy iparkodtak őket a föld színéről megsemmisíteni, a kereszt mindig győzedelmesen keiilt ki a küzdelemből. És ha ezek után most azt kérdezzük, hogy vájjon mi adhatta meg ezeknek keresztényeknek azt az erkölcsi erőt és bátorságot ahhoz, hogy vallásukért harcoljanah és életüket feláldozzák érte ? Bízvást mondhatjuk, hogy nem más, mint a szeretet, és pedig az a végnélküli szeretet, a melyre Jézus Krisztus az apostolokat tanította, a melyet az apostolok a keresztényeknek hirdettek, az a szeretet, a mely az egész- világot felölelte, s melyre, mint hatalmas alapkőre Jézus az ő egyházát — a szeretet egyházát — építette. Hasson át és nemesítsen is meg mindnyájunkat a mai napon ez a szeretet és tegyük le e szeretet templomának alapkövét — egy darabkáját ama másik hatalmas alapkőnek ; épüljön föl tehát e templom mihamarább, hogy rendeltetésének minél előbb átadható legyen; hirdessék e falak majdan Isten dicsőségét és Krisztus tanítását — a végtelen szeretetet; hangozzék Isten igéje szerte e pusztában lelki üdvére a keresztény híveknek, hogy az Ige testté legyen és mibennünk lakozzék! Úgy legyen! Apróságok. Tudjuk már a történelemből, hogy a nagy ütközeteket nem csalc azok nyerték meg, a kiknek — mint vezéreknek — a neve megörökítődött. Azok nélkül a névtelen hősök nélkül, a kik őket támogatták, nem lett volna harc, nem lett volna győzelem. A szentmihályiak vezető embereit ösmerjük. Kísértsük meg, leplezzünk le egy párat a névtelenek közül, a kiknek a neve meghívók címlapján nem szerepelt, de a kik nélkül bizony nem vobia a templomunknak — csak alapköve. a maga szatírájába készül temetkezni. Hitvese sírása, fiacskája sikoltása mentette meg a legtragikusabb elhatározástól s élesztette fel nemesebb felében azt az erős el- tökélést, hogy becsületéért, családjáért dolgozni fog s ezt — Istenére fogadta. Az öröm, a melylyel a vallásos lelkű grófasszony férjének e meglepő eszmélését, ébredését fogadta, szinte elkábitotta s úgy érezte, hogy ez embert soha annyira nem szerette, mint veszedelme s megtérése e csodálatos pillanatában. Míg Enoch gróf fiacskáját csitítgatta s becézgette, a grófné lázas sietséggel írt, egyik lap után a másikat töltötte meg reszkető betűivel, a melyek mind az ő férjének fordulásáról, megtéréséről adtak hírt a szülőknek s a szorongó gyermekszív rimánkodásával könyörögtek a szigorú polgárgróf, de nagylelkű apaszív előtt, hogy ne átalljon, sőt siessen még egyszer és utoljára rendet csinálni. Nemsokára előkelő magyar sportkörökben megelégedéssel, sőt elismeréssel konstatálták azt, hogy a legszebb magyar domíniumok egyikének ura, a krajnai katonagróf gavallérosan rendezte a tartaroszi fogadásokból támadt differenciát s ugyanott csodálkozással rebesgették azt a meglepő hírt, hogy Énoch gróf — szakítva — múltja kellemes izgalmat keltő passzióival — a diplomáciai pályára szánta magát . . . Énoch gróf meg a közben, hogy kinevezését várta, szorgalmasan olvasgatott. Olvasmányai már javarészben
