Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-06-15 / 23. szám
23. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 püspököt, egyházmegyénk szeretett vezetőjét, kérve rájok az Úr áldását. Utána Kratochvill János plébános mondott elösmerő, lelkes szavakat, köszönetét tolmácsolta Regele Jánosnak, Otte Albertnek és Otte Albertné úrnőnek az egész mozgalom megindítójának. Ezután újra Regele János szólott ismét és indítványozta, hogy József kir. herceget és Csáky gróf püspököt táviratilag üdvözöljék. Utána még Farkas Ignác, Pálf János, Bugyi Ferenc József, Goldfinger Gábor és mások mondottak lelkes hangú felköszöntőket : negyedfél óra volt már mire a népes társaság oszlani kezdett, búcsút mondva egymásnak egy pár órára. '/f Este fél kilenckor már erősen népesedett Biró- nénak cigányzenétől hangos vendéglője. Szent-Mihály legszebb hölgyei adtak ott egymásnak találkát, hogy mulatsággal fejezzék be ezt az ünneplésekkel eltöltött szép napot. Céljuk teljes mértékben sikerült is. Szőke Kálmán bandája lelkesülten játszott; forogtak a párok, járták a táncot hajnalig. így telt el Szent- Mihály nak ez a nagy ünnepnapja. Ünnepi beszéd. Elmondotta: Bugyi Ferenc József. Nagyérdemű Közönség! Mélyen tisztelt Hallgatóság! Tudom, érzem e pillanat fontosságát, midőn e mai ünnep messzekiható jelentőségét önök előtt élénk színekkel ecsetelni óhajtom, de hiszem és vallom, hogy a végtelen jóságú Isten hathatós segedelmével ezen nehéz feladatom megoldása könnyűvé válik. — Hát aztán ?! . . . Most mondom csak meg azt, hogy mi sors vár azokra, kik az Istennek szolgálni nem akarnak ! — No, mondd csak, hadd hallom! . . . — Mondom is : Az Istentől elvettetnek és örök kínt fognak szenvedni. — De ez már sok arra, hogy az ember idegzete elszenvedhesse ! Sára, kérem, ennyi banalitásra még sem taníttatnám a fiamat! Higyjen, a mit akar, de én ostobaságnak tartom ... — Enoch, kérem, vigyázzon a szavaira; nem szeretném, ha Hinkó az ön idegessége miatt vallástalanná válnék. Mi nem kérünk az ön meggyőződéseiből, de a magunkéi nélkül élni sem kívánunk. Enoch gróf idegesen ugrott fel helyéről s a grófné szörnyű megdöbbenésére fittyeket hányt az ujjával. — Ennyit adok a meggyőződésükre ! Sára grófné ijedten kapta ölébe a kis Hinkó grófot, a ki tágra nyílt, meredt szemmel bámult atyjára. Talán nem jól mondtam, azért haragszik, apuskám? — Nagyon is jól mondtad, szivem, azért haragszik apuskád. És ha mindig ilyen jól fogod mondani, édes kis angyalom, akkor — hallod — akkor a jó Isten egy szép napon egészen ki fogja békíteni apuskádat s azután majd ő is veled mondja a kedves katekizmust s éppen úgy fog neki örülni, mint a hogyan most a te kis aranyos szived örül . . . Hiába is neheztel, édes Enoch, nem tudom a Ha kutatjuk, mi volt a tulajdonképpeni rugója annak, hogy ezen falakat immár az Ég felé emelkedni látjuk, bízvást elmondhatjuk, hogy a szeretet, vallásunknak igaz szeretete. Vájjon nem-e ez a szeretet volt hatalmas rugója annak, hogy e templom építési eszméje nemes lelkű úrinőnek elméjében megfogamzott és gyökeret vert? Nem-e ez a szeretet ösztökélte a templomépítési bizottságot, különösen annak buzgó elnökét arra, hogy ezen hajlékot Isten dicsőítésére és Isten igéjének hirdetésére mielőbb megépítse ? Nem-e ez a szeretet serkentette közadakozásra e pusztának jó érzésű lakosságát, hogy e templom falai között boldogságát, lelki üdvét mihamarább megtalálhassa ? Ugyan mi indíthatta ő császári és királyi Fenségét József magyar királyi herceget arra, hogy e templom védnökségét elvállalja, ha nemez a szeretet? És vájjon mi vezérelte a mi nagylelkű megyés püspökünket akkor,- midőn a templom építési költségeihez bőkezű adományával hozzájárult, nem-e ez a szeretet? És nem hiszik-e önök is tisztelt hallgatóim, hogy ez a szeretet töltötte be egész valómat e pillanatban, midőn e nehéz feladatra vállalkoztam, hogy önöknek e mai ünnep nagy horderejű jelentőségéről beszámoljak. Vájjon nem-e ez a szeretet ad nekem erőt és bátorságot ahhoz, hogy ezen működésemben sikerre is számíthassak ? Nem-e érzik önök is, velem együtt, hogy ma, mintha jobbak, nemesebbek, különbek volnánk, mint egyébkor, s vájjon mi okozza ezt más, mint ez a szeretet és az a tudás, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszünk akkor, midőn e templomnak alapkövét leteszszíik? Teljes lelki megnyugvással elmondhatjuk tehát, hogy a vallás szeretete nélkül e földön semmi jót, semmi üdvö sőt nem cselekedhetünk, míg ennek birtokában bármi nezsoltáros ama énekét feledni, hogy: „A kisdedek és csecsemők szája által viszed véghez a dicséretet, ellenségeid miatt, hogy megrontsd az ellenséget . . .“ Őszintén fájlalnám, kérem, ha ennek jövendölése önön is beteljesednék. Azért, édes Énoch, legalább is — kímélet! — Unom hallgatni a dolgot, édes Sára, azért ne vegye zokon, ha a tartaroszi futtatásra menekülök a katekizmusuk elől. Talán, mire visszaérek, kevesebbet fog érzelegni s nem fog annyit bosszantani katekizmusa fantazmagóriáival ; elvégre, én élni s nem halni jöttem a világra, az önök bornirt katekizmusa azonban már elevenen eltemetné az embert. A viszontlátásra, édes Sára, azért ne haragudjék . . . — De, édes Énoch, ön már a minap is 1 megmérhetetlen összeget vesztett, hová leszünk, kérem, ha ez megismétlődik s ha ön nem lesz képes . . . Énoch gróf idegesen vágott közbe. — Hát csak imádkozzék, kérem, szorgalmasan; se- gíttessen magának a kis Hinkóval s ha éppen úgy tetszik, az egész háznéppel! Annyi alkalmatlankodásra csak megsegít az önök Istene; ha nem, úgy csakugyan nem érdemes vele vesződni . . . Sára arcát elfutotta a szégyen pírja. Erősen keblére karolta fiacskáját s égő arcát a kis Hinkó bájos szőke fejecskéjéhez szorítva, az apprehenziv megindulás reszkető hangján mondott búcsút férjének s talán még a parkban
