Rákos Vidéke, 1901 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1901-06-02 / 4. szám
RÁKOS VIDÉKE 1901. — 4. sz. 2 műnek azonban oly sok reprodukciója forog közkézen, hogy bárki könnyen megszerezheti akár képes-levelezö-lap formájában is. * Első képünkön a királyt látjuk Klotild kir. hercegasszon ynyal karján, mig a második kép a kiséret néhány tagjának bevonulását örökíti meg. A harmadik kép a csömör-szent-mihályi depu- tációt ábrázolja, a mely a délceg főjegyzőnek, Bicskei) Gyulának vezetése alatt nem az utolsó helyet foglalta el a küldöttségek sorában. * Megható jelenet volt, mikor ö Felsége a leleplezés után Klotild kir. hercegasszony nyal a kijárat felé tartva, útközben megállóit a gödöllői elemi iskola tanulói előtt, a kik Hackl Lajos dirigálása mellett egy gyönyörű alkalmi dalt énekeltek. A király gyönyörködve hallgatta végig az apró gyermekek ezüstcsengésü énekét. E kedves, a király szivét is meghódító gyermeksereget mutatjuk be a negyedik képen. A szépek szépe. És ötödik képünk?... E kép a szép asszonyok sokaságából, e mámo- ritó, gyönyörűséges virágcsokorból, a legszebb részletet és a legszebb virágszálat mutatja be. Kiküldött tudósítónknak és Fischer Győző barátunknak rutinját dicséri a müértelem, melylyel ezt a bájos «részletet» kiválogatták, mert ki merné állítani, hogy könnyű föladat kikeresni — de főleg megtalálni a szépek szépét olyan asszonysokadalom- ban, a melynek úgyszólván minden tagja egy-egy remeke az asszonyszépségnek. Tűzoltóságot kérünk. Leégett egy szegény embernek rozoga kis viskója Rákos- Szent-Mihály határán. földig éghetett volna gazdag embernek cifra háza is, hanem a vöröskakas hamarabb végez a viskóval, annak tetejére szállott hát. Mikor onnan nem hesegette, nem kergette el senki sem! , ^zazi b°gy kergették bizony jó emberek, de ha nem volt eleg víz, nem működött a fecskendő. Hog\ is vehették volna hasznát, mikor már három éve olt szálad, ott rozsdásodik a lóvasattársaság udvarában ! Ah'g jó, hogy helyet adnak neki, pedig hej, sok szegény ember filléreiből került ki az a gazdátlan fecskendő. Nem törődik bizony azzal senki sem. Rozsdás minden csapja, csavarja, — szétszárad, szétesik a lajtja. Hiszen úgy sincs rá szükség! Az ur Isten végtelen irgalma elég jó tűzoltó a rákos- szent-mihályiaknak, gondtalanul nyugalomra hajthatják tehát fejüket. Kell is nekik tűzoltóság! Máshol sem kell. Példa reá Újpest. Szinte vigasztaló, hogy még nem tartunk ott, a hol Újpest már van — tűzoltóság dolgában. Nekünk még nem kell, amazoknak már nem kell tűzoltóság. Csodálatos, mégis akad olyan bolondos fejű, ideálokért lelkesülni tudó skribler, a ki nekidül az Íróasztalának, meglopja az éjszakáját, teli keserg két egész hasábot a lapjából azért, a mi embertársainak, a nagy gyermekeknek, megunt játékszerévé lett, — a tűzoltóságért. Ezt csinálja meg derék kollegánk, az Újpesti Közlöny szerkesztője, lapjának 20 dik számában. Nem tehetünk róla, nem állhatunk ellent a vágynak, hogy olvasóinkat megismertessük egy vidéki újságíró észjárásával. Talán okulhatnak belőle valakik. De beszéljen maga a cikkely. «Az újpesti önkéntes tűzoltó-egylet múlt évben ünnepelte fönnállásának harminc éves évfordulóiét. Sajnálattal konstatáljuk, hogy a harmincéves egyesület iránt annak keletkezése idején tanúsított meleg érdeklődés a minimumra redukálódott és föl kell vetni azon kérdést Újpest polgáraihoz, hogy akarja-e, kivánja-e ezen közhasznú intézménynek további fönnállását s ha igen, akarja-e azt méltányos és fölötte szükséges áldozatok árán is újjászervezni ? Az egyesület, mely tehetségéhez és erejéhez mérten mindig a legnagyobb buzgalommal végezte föladatát, nem érdemelte meg azt az indolenciát, a melylyel különben Újpest közönsége minden egyesület és közhasznú intézmény iránt viseltetik. És ki nem ismerné a tüzoltó-egyesület nemes hivatását ? Veszély idején hogy futkosnak érte, hogv sürgetik s ha elmúlt a veszély, elfeledkezik még róla az is, a kiért a tűzoltó magát nagyobb veszélynek is kitette. Bizony a tüzoltó-egyesületnek uj szervezését napirendre kell tűznünk. Mindnyájunknak van valamije, a mit érhet a tűzkár; kinek háza biztosítva van, csupán morzsáját kapja meg a továbbélésnek, de ingatlanainak veszteségét s esetleg családtagjainak életét nem sirhatja vissza a legkeserübb köny sem. Ha fejünket a nyugodtságnak bizonyos érzésével akarjuk álomra hajtani; ha munkánkat aggódás nélkül akarjuk künn, a távoli földeken végezni: jó tudnunk, hogy otthon őrködő szemek figyelik fészkünket, s védő karok emelkednek vagyonunk — gyermekeink s ingatlanaink — megmentésére. Ki nem akarná, hogy egy szervezett, arra kioktatott és begyakorlott testület álljon számára is segítségül ? Talán fölösleges kérdezni. A kinek Isten észt adott s a ki ez észszel rendelkezni tud, az a maga javát, ha kínálják, el nem lökheti. A tüzoltó-egyesü- letet bármilyen formában is, fönn kell tartani, mert az nemcsak kívánság, de a végső szükség szüleménye. És fönn kell tartani mindnyájunk élénk érdeklődése mellett, mindnyájunk támogatásával, ha kell, a szükséges áldozatokkal. Mit is beszélni egyébiránt áldozatokról: hisz az a csekély föntartási költség egyetlen tüzeset lokalizálásában is dúsan megtérül. Csupán az a kérdés merülhet föl, hogy a szervezkedés és az. egyesület föntartásának anyagi része, kiadásai mily forrásból rendeztessenek. Három mód kínálkozik erre : egyik a társadalmi adakozás, mely móddal a pártoló tagok bizonytalan számával s bizonytalan időre való lekötöttséggel fog az egyesület élete is szoros összefüggésbe hozatni. Ha hiszi valaki, hogy ez oly biztos alap, melyhez egy működésében mellőzhetetlen egyesület életét kötni lehet — ám javasolja. A második esetben a községet, mint a kárszenvedésben megvédett polgárok erkölcsi egyesülését terhelné az egyesület föntartása. A mennyiben az erre fordítandó fedezet igazságos megosz-
