Magyar Székesfőváros, 1906 (10. évfolyam, 1-18. szám)
1906-09-20 / 15-16. szám
2 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1906 őrizzék meg a magok függetlenségét, hogy aztán immunisak lehessenek minden befolyásolási törekvéssel szemben. Aki pedig visszaél hatalmával és esetleg anyagi érdekből gyakorol pro* tekciót: el kell távolítani helyéről, még ha szolgálati érdemei is volnának. A polgármester meg lehet győződve, hogy ha ez irányban is akciót indít, minden tisztességes ember támogatni fogja. Ne sutor ultra crepidam, Kedélyes dolgokról értesit lapunk egyik barátja, ki meglehetősen be van avatva a főváros kórházainál uralkodó állapotokba Valamelyik szabályrendelet előirja, hogy a kórházaknak szállitott cikkek és tárgyak szakértő bizottsági tagok által megvizsgáltatandók. A négyszáz városatya közt akad minden foglalkozásbeli, úgy hogy privát szakértőkre nem szorul a főváros. Mi történik mégis a kórházaknál? Hus-szemlét kell tartani és az igazgatóság meghívja szakértőnek — a bádogost. Szállítanak surlókeféket és a vizsgálatot megejti egy — mészáros. Megvizsgáland k a vászonnemüek, természetes, hogy nem kereskedő hivatik meg, hanem — kályha gyáros vagy kövezővállalkozó. Hogy e^ek az urak micsoda lelki nyugalommal adják le „szakvéleményüket", az egészen az ő dolguk. A szállítók még egyszer sem panaszkodtak a szak- vélemény ellen, ebből tehát következtetni lehet, hogy az illető urak hű követői boldogult László királynak, kit a történelem „dobzse“ jelzővel díszített föl. Nekik is minden „dobzse“, s ha az igazgatóság, a szállítók meg a felülvizsgáló bizottsági tag urak is meg vannak elégedve, ugyan ki az ördög törődik azzal, hogy megvannak-e elégedve a kórházi betegek? E kedélyes állapotot nem vetjük a kórházi igazgatóságok szemére, mert tudomásunk van arról, hogy ők igazi szakértőket hívtak meg, de azok vagy lustaságból, vagy elfoglaltságuk miatt nem jelentek m« g, s a kórházak kénytelenek a közmondással élni: ha ló nincs, hát jó a szamár is. Azonban a dolog kezd köznevetség tárgya lenni a benfentesek körében és intézkedésre van szükség. Meg kell értetni a városatyákkal, hogy a közbizalomból nyert tisztségük kötelezettségekkel jár; akit felszólítanak arra, hogy a város intézményeinek anyagi érdekeit ellenőrizze, ne keressen kibúvót a megbízatás alól. A drágaság. Politikánál, színháznál és közéleti panamáknál is jobban érdekli a közönséget, mert mindenkit közvetetlenül érint, az a drágulási folyamat, mely a fővárosban minden irányban mutatkozik és százezrek megélhetési viszonyaira szinte elviselhetetlenül sulyosodik. Megállapítható, hogy gazdasági helyzetünkhöz, kereseti viszonyainkhoz és pénzegységünkhöz mérve, mi vagyunk a kontinens egyik legdrágább városa. A fővárosi ember nemcsak drágán eszik, iszik és lakik, hanem drágán füt, világit, telefonál és drágán fizeti meg a közúti közlekedést. Ezidőszerint legélénkebb a panasz az élelmiszerek és a házbérek drágulása miatt. Uzsoráról beszél a publikum és vádakkal illeti a főváros vezetőségét, mint amelynek hibás intézkedései és indolenciája okozták azt, hogy lehetővé vált a polgárság kizsákmányolása. Úgy találjuk, hogy éppen az élelem és a lakás dolgában nem egészen indokolt ez a vád s téves utón járnak, kik a remediumot egyedül a tanácstól, illetőleg a törvényhatósági bizottságtól várják. Sokkal több alapja volna annak, ha a világitás és a közúti közlekedés drágaságát vetnék az intéző körök szemére, mert ezek tekintetében direkt befolyása volt a törvényhatósági bizottságnak. Az élelmezést és a lakást illetőleg azonban a törvényhatóság legfölebb palliativ intézkedésekkel élhet. Ha igaz is, hogy a vásárcsarnoki helyek drágák s a monopólium gyanánt kezelt vásárpénztári intézmény elhibázott; ha van is jogo sultsága a mészárosok és hentesek panaszainak a vásártéri és a vágóhídi kezelés tekintetében: az élelmiszerek drágulása még sem egyedül e bajokból és viszásságokból ered. Sőt állítani merjük, hogy ha a városnak módjában lenne egy tollvonással segíteni ezeken a bajokon, a drágaság még sem szűnnék meg. Mert a legfőbb baj az, hogy Budapesten az élelmiszerárusok nem elégednek meg a közvetítő kereskedelmet megillető mérsékelt haszonnal, hanem jóval többet akarnak keresni a termelőnél. Egyetlen példával igazolhatjuk ezt az állítást, személyes megfigyelésünk alapján. Hevesmegyei parasztok dinnyés kocsikkal érkeztek a Dunapartra. A him és nőnemű kofák 7 és 8 írtjával vették meg a dinnyék százát, egy fél óra múlva pedig 2;—30 krajcárjával adták darabját. A hasznuk tehát három, sőt négyszeres volt, illetőleg a termelő hasznához viszonyítva sokkal több, mert az a paraszt bért fizetett a földért, munkát fordított a dinnyeter-
