Magyar Székesfőváros, 1906 (10. évfolyam, 1-18. szám)

1906-07-16 / 13-14. szám

1906

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS

3

Erős a gyanúnk, hogy ha sikerül is Vidornak ezúttal megnyugtatni a bizottságot, a Nópszinház rövid időn belül még válságosabb helyzetbe fog jutni, mint amilyenbe Porzsolt Kálmán direktorsága alatt került.

Szomorú dolog, de tagadhatatlan tény, hogy a Népszínház lejárta magát. Annyira diskreditálva van művészi szempontból, hogy gyors föllendülésére számítani sem lehet. Pár év óta nem látunk egyebet, mint szánalmas kísérletezéseket rosszul választott darabokkal és a közepes nívón is alulmaradó személyzettel. Egymásután buktak el az ott előadott népszínművek és operettek, részben mert gyöngék voltak, részben mert az előadó személyzet nem rendelkezik kiválóbb művészi kvalitásokkal. Természetes, hogy a közönség, mely most bőven válogathat a színházakban, hova-tovább elszokik a Népszínháztól. Ha pedig az előadások üres vagy félig telt házak előtt folynak okvetlenül be kell következniök az anyagi zavaroknak.

Be is következtek. Nyílt titok, hogy Vidor Pál a legsúlyosabb nehézségekkel küzd. Ámde ezt előre lehetett látni, mert Vidor éppúgy, mint Porzsolt Kálmán, minden tőke nélkül vállalkozott a Népszínház bérletére és vezetésére. Neki is volt valakije, a ki „finanszírozta.“ Az üzleti világban megszokott jelenség, hogy tőkepénzesek, mint csöndes vagy titkos társak szerepelnek valamely vállalkozásnál s a vállalkozás egy strohman vagy egy szakember vezetése alatt kitünően prosperál. Az ilyen szövetkezés azonban színházi vállalatnál csak a legritkább esetekben bizonyul életrevalónak. Akkor, ha a tőkepénzes maga is művészi lélek s az anyagi szempontokat nem helyezi mindenben a művészi követelmények fölé.

A Népszínház jelenlegi helyzete azt mutatja, hogy Vidor pénzembere nem tartozik a fent említettek közzé. Az ő befolyására vezetendő vissza, hogy Vidor olcsó személyzetet iparkodott szerződtetni és folyton folyvást a leghigabb vízzel főzött levest tálalta a publikum elé. A spekuláció rossz volt mindkettőjük részéről és megbosszulta magát. A budapesti közönséget, mely élénken emlékszik Blaha Lujzára, Pálmayra, Hegyi Arankára, Köpácsy Juliskára, Küry Klárára, Csatay Zsófira, Német Józsefre és Kassayra, nem lehet traktálni Ledofszky Gizi és Kápolnai Irén- féle művésznőkkel s nem lehet kielégíteni Szirmai Imre alakításaival. Vidor Pál magára vessen, hogy a Népszínháztól elfordult a közönség. Neki nem szabad lett volna a bérletre vállalkoznia, amikor tudta, hogy úgy kell táncolnia, ahogy a pénzadó fütyül. Igaz, ő mit sem veszített a vállalkozással, de veszített a Népszínház renoméja, ami nem magántulajdon, veszített továbbá a népszinmü-irodalom és maga a színészet is. Mert a Vidor & Comp. rezsim elriasztotta a valódi Írókat a Népszínháztól s egyúttal elzárta az ajtókat a színészet kiválóságai elől.

Ennek- a rendszernek egyszer és mindenkorra végét kell vetni. Ha áll az, hogy hozzáértő, lelkiismeretes és ambiciózus ember nem vállalkozhat a Népszínház bérbevételére, mert a fővárosnak tulmagas bért kell fizetni; ha való — és az utóbbi évek példái tényleg igazolják — hogy a Népszínházba csak strohmanok és művészettel nem törődő spekulánsok telepszenek direktorok gyanánt: akkor intézkedni kell, hogy a bérösszeg a minimumra szállíttassák le vagy egyáltalán semmiféle bérösszeget ne kívánjanak a direktortól. A népszínházi alap elég arra, hogy az épület fentartási költségeit fedezni lehessen belőle.

Mihelyt a színház megszabadul a bér terhétől, azonnal akad olyan direktor, aki legfőbb feladatának fogja tekinteni, hogy megfelelő nívóra emelje a Népszínházát elsőrangú személyzet szerződtetésével és jó darabok szinrehozatalával.

Ha a népszínházi bizottságnak a reformokat illetőleg tanácsra velna szüksége: van kihez forduljon. A Népszínház legelső volt direktora, Rákosi Jenő, bizonyára készséggel megmondja : mi a teendő, hogy a főváros felügyelete alatt álló színház a végleges erkölcsi és anyagi tönktől megmeneküljön.

A tisztviselők adóssága.

Valamelyik napilapban valamelyik városatya azt a nézetét lanszirozta, hogy záros határidőn belől a főváros bocsássa el mindazon tisztviselőit, kik adósságaikat nem rendezik. Talán nem leszünk udvariatlanok, ha annyit mondunk: ez az indítvány ostoba s a kitől származik, igen kemény szivü ember.

Tudni való, hogy a főváros tisztviselőinek túlnyomó része adósságokban úszik s fizetésük birói foglalás alatt áll, de nem azért, mintha az illetők önként nem akarnák törleszteni tartozásaikat, hanem mert képtelenek arra. Nevetséges és egyúttal embertelen dolog volna tehát rájuk parancsolni: „rendezzétek adósságaitokat, különben el lesztek csapva.“ Honnan az ördögből vegyék a rendezéshez szükséges tőkét? A budapesti bankok és takarékpénztárak nem foglalkoznak kis hivatalnokok csipri-csupri adósságainak konvartálásával. Ki adjon tehát pénzt? Világos, hogy az elbocsátással való fenyegetés eredményre sem vezet, de nem vezetne akkor sem, ha elbocsátás helyett a kitűzött határidő után a lenyakaztatás várna az eladósodottakra.

De meg azután lehetséges volna-e annyi száz tisztviselőt másokkal felcserélni az adminisztráció tökéletes megbénulása nélkül? Persze erre nem gondolt a szigorú városatya — Cató, aki bizonyára többszörös háziúr és tőkepénzes s mint ilyen természetszerűleg gyűlöli az adósokat.