Magyar Székesfőváros, 1906 (10. évfolyam, 1-18. szám)

1906-07-16 / 13-14. szám

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1906 A mi nézetünk szerint a törvényhatósági testületnek abszolúte semmi köze nincs ahhoz, vájjon archimillionáriusok a tisztviselők vagy eladósodott szegény ördögök. Velők szemben csak az a kérdés lehet mértékadó: pontosan és hűségesen töltik-e be munkakörüket? Ha igen, akkor tolakodó neveletlenség, sőt basás- kodás magán pénzügyeik bolygatása. Ha pedig rossz hivatalnokok, akkor is mindegy, van-e tőkepénzük vagy uzsorások körmei közt kínlód­nak, az elbocsátás indító oka nem lehet más, mint a kötelességek nem teljesítése. Azt szokták mondani, az eladósodott hiva­talnokról könnyen föltételezhető, hogy nem zárkózik el a pénzbeli kisértések elől. Kétség­telen, hogy vannak ilyen esetek is, általános­ságban azonban a köztisztviselők adós volta a legpregnánsabb bizonyíték önzetlenségük és becsületességük mellett. Mert aki a magánérdek istápolására megnyerhető és részrehajtásra bír­ható, az könnyen szerezhet Budapesten annyit, hogy nemcsak megszabadul régibb adósságai­tól, de tekintélyes vagyont is halmozhat össze. Neveket tudnának említeni, amelyek viselői egész életükben adóságokkal küzködtek és végül koldusként haltak meg, pedig hivatalos állásuk­ban százezreket szerezhettek volna, viszont ismerünk egyes tisztviselőket, kiknek soha sem volt adósságuk és mégis beszélik róluk az egész városban, hogy pénzzel befolyásolhatók. A főváros tisztviselőinek nyomasztó anyagi helyzetével azonban mégis foglalkoznunk kell, mert ők maguk kérik a segítséget. E kére­lem elől helytelen volna ridegen elzárkózni. Ha a főváros, mint jogi személy, veszi kezébe a tisztviselői adósságok rendezésének kérdését: bizonyos, hogy megfelelő megoldási mód is akadni fog. Terv többféle merült fel. A legsür­gősebb teendő annak elvi elhatározása, hogy a főváros segédkezet nyújt tisztviselőinek adóssá­gaik konvertálására. Ezt halogatni kegyetlenség volna annyi sok családapával szemben, kik bár roskadoznak az adósságok súlya alatt, mégis híven és buzgón szolgálják a fővárost. Személyes pótlékok. Úgy látszik, hogy a főváros törvényható­ságát hiába intik a belügyminiszterek és a sajtó takaiékosságra. Személyi dolgokban javíthatat­lanul könnyelmű és tékozló, akár csak egy eladósodott dzsentri. Még másfél hónapja, hogy nagy gavalléro- san sok ezer koronával megtetézték a nyuga­lomba vonult Halmos polgármester és Matuska alpolgármester törvényes nyugdíjintézményét, most pedig Hajós Zsigmond ur azzal az indít­ványnyal járult a közgyűlés elé, hogy szavaz­zanak meg Vosits Károly tanácsosnak „a főváros szolgálatábao szerzett kiváló érdemeiért“ 3000 korona személyes pótlékot. A történeti hűség kedvéért konstatálni kell, hogy az indítvány ellen senki sem szólalt föl, hanem ellenkezőleg: helyeslés mellett kiadatott javaslattétel végett a tanácsnak. Ismerve a tanács gondolkodás módját, — hódié tibi, eras mihi (ma neked, holnap nekem) — biztosra vesz- szük, hogy megadandónak véleményezi a személyes pótlékot. A közgyűlésen, amely majd határozni fog, talán akad egy-két tiltakozó, de a többség föltétlenül megszavazza a javaslatot. Vosits ur tehát már ma úgy veheti, hogy meg van a 3000 korona pótléka. Semmi sem áll távolabb tőlünk, mint Vosits Károly érdemeit kisebbíteni. Készséggel és föntartás nélkül elismerjük, hogy a tanácsos ur derék, szorgalmas, hasznos tisztviselője a fővárosnak. Amikor mi az ő pótléka ellen tilta­kozunk, nem a személyt nézzük s nem az ellen van kifogásunk, hanem elvi szempontok indíta­nak az állásfoglalásra. Tudja mindenki, hogy a főváros pénzügyei dezoláltak, a háztartás egyensúlyát csak mes­terségesen lehet fentartani és számos kulturális és humánitárius intézmény rövidséget szenved a mostoha finánciális viszonyok miatt. Viszont azt is tudja mindenki, hogy a főváros tiszt­viselő jól vannak dotálva, sőt az állami hiva­talnokokhoz viszonyítva fényes fizetésekben részesülnek. Különösen áll ez a tanács tagjaira nézve. Ily körülmények között tehát nemcsak jogo­sultsága nincs a személyes pótlékoknak, de határozott visszaélésnek volna minősithető. Széli Kálmán és Tisza István már ráírtak a fővárosra, hogy iparkodjék a horribilis személyi kiadáso­kat korlátozni,. A felelet erre: újabb személyi pótlékok beiktatása a költségvetésbe. Mi akar ez lenni ? Ha a törvényhatósági bizottság a saját zsebéből osztogatná a bonifikációkat, semmi szavunK nem letne ellene. Ámde a bizottság a közönség zsebére gavalléroskodik Azokat az ezer koronákat, mikkel egyes főtisztviselők fizetése megjavittatik, a város bevételeiből kell kiszorítani és miután fölösleg abszolúte nincs, világos, hogy a fedezet csak más tételek meg­szorítása révén teremthető elő. Ha én Vosits Károly volnék, Márkus József példáját követném. A törvényhatósági bizottság Márkusnak nagyobb nyugdijat akart megsza­vazni, mint amennyi szolgálati évei szerint

Next

/
Thumbnails
Contents