Magyar Székesfőváros, 1906 (10. évfolyam, 1-18. szám)
1906-01-31 / 2-3. szám
2 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1906 mérnöki karnak egyetlen tagja sem, aki a műegyetem kathedráiból hallott volna efféléről harangozni. Tehát megmaradtak a sablonok és az impressiok no meg az örökös sejtelmek: ennyi városrendészetünk pozitív tudása! S most ismét ötletekkel találkozunk, amelyeknek megvizsgálása még sem felesleges. Vajha olyan gombbal szolgálna egyikmásik ötlet, amelyhez érdemes volna jófajtáju kabátot is varrni. Az Andrássy-ut megvizsgálásának ötlete az újabbak között az első, amelyik távol áll a telek-spekuláció érdekkörétől. S mert nem lehetetlen, hogy az uj Andrássy-ut valamikor az általános város szabályozás egyik gerincvonalává válhatik, nézzük, vájjon melyik vége nyújthatóbb legimpozánsább közutunknak. Balhit az, hogy ez a4 ütünk világcsoda. Még relative sem az, csupán főúri sétautnak jó. A szépérzék nem elég indoka annak hogy a Dunáig toldassék. A budai forgalomnak a legtermészetesebb lebonyolítója az Eskütéri hid és a Margit hid. Tehát gazdasági érv nem szól a befelé toldás mellett, de ellene szól a drágasága. A Dunapartnak a Városligettel való összetűzése sem forgalmi előny. Egyik sem centruma a közlekedésnek, csupán a sziesztáié semmitevés ősi fészkei. Láttunk már régen elfelejtett okosabb ideákat is bukni, ezt is bátran elejthetik. Szervesebb városszabályozás lett volna a Váci körútnak az Üllői útnak és Kerepesi útnak a Kigyó-téren való találkozása. De hol van az a hid, amelyik a Dunáig kitolt Andrássy-utat várja s viszi Budára ? Mert sem a Lánchíd sem az Erzsébet* hid nem esik az Andrássy-ut tengelyébe. Budapest váluton. A belügyminiszter legutóbbi rendeletet az önként befizetett, de a törvényhatósági bizottság határozata következtében visszatartott adók ügyében élére állitotta a helyzetet. Most már dönteni kell a fővárosnak: vagy meghajol a kormány kívánsága előtt, vagy renitenciájával kihivja maga ellen amaz intézkedéseket, melyekre a kormányt az adott helyzet kényszeríti. Semmi kétség, hogy a belügyminiszter minden rendelkezésére álló eszközzel érvényt iparkodik szerezni a kormány álláspontjának és akaratának. Ha tehát a polgármester és a törvényhatósági tisztviselők megtagadják az engedelmességet, bekövetkezik azok felfüggesztése és másokkal, a kormánynak deferáló -egyénekkel való helyettesítése, miként ez néhány vármegyében és törvényhatósági joggal bíró városban már megtörtént. E kritikus helyzetben még a legszenvedelme- sebb ellenzéki városatyának sem a fölött kell meditálnia, hogy quid juris, hanem quid consilii ? Hogy egészen nyíltan beszéljünk: saját meggyőződésünk szerint a kormánynak joga van az önként befizetett adókat követelni E tekintetben osztjuk a szabadelvű- párt vezérének, Tisza István grófnak a felfogását. A mi meggyőződésünk azonban mellékes, bár hivatkozhatunk arra, hogy a főváros törvényhatósági bizottságának legalább egyharmad része ugyanezen az állásponton van, vagyis tehát egy tekintélyes kisebbség nem osztja a határozatot hozó többség nézetét. Mi azonban még akkor is, ha ama határozat az összes bizottsági tagok egyhangú hozzájárulásával hozatott volna, azt mondanék, hogy elég volt a rezisztenciából. A főváros jól felfogott érdekei és az adminisztráció zavartalan menete követelik, hogy a kormány kényszerrendszabályokat ne kényszerüljön alkalmazni. A további ellenállásnak nincs értelme, mert világos, hogy a kormány, ha akarja, hozzá fog jutni a visszatartott adókhoz. Az a terv, mely néhány exaltált ellenzéki publicista agyában megszülemlett, hogy az engedelmességet ne csak a polgármester és a tanácsosok, hanem az összes fővárosi tisztviselők is tagadják meg és ha egyiket vagy másikat felfüggesztenék állásától, valamennyien szüntessék be a munkát: ez a terv nem- zetiszinii glóriában tűnhet fel a külvárosi asztaltársaságok tagjai előtt, valójában azonban monstruozus abszurdum. Ez be nem következhet; pro primo : mert a tisztviselők közt túlnyomó számmal vannak a józan gondolkodásúak; pro secundo, mert anarchiába döntené a fővárost A higgadtan és elfogulatlanul Ítélő fővárosi polgár, ha ellensége is a kormánynak s ha törvényesnek tartja is az adók be nem szolgáltatását, azt kell, hogy vizsgálja: érdemes-e, célszerii-e a bekövetkezendő zavarok kockázatát a fővárosra zúdítani, csak azért, hogy a törvényhatósági bizottság mellét ver hesse, mondván: „mi rendíthetetlenül kitartottunk álláspontunk mellett.“ Kétségkívül szép dolog a következetesség, ámde a mindenáron való következetesség sokszor veszedelmes, sőt — ostoba dolog. A főváros polgármestere és tanácsa helyesen járnak el, midőn az újabb, végleges döntést a törvényhatósági bizottságtól várják. Az ő helyzetük igen nehéz. Két malomkő közzé kerültek, s természetes, hogy az összezúzatástól menekülni szeretnének. A kormány által felfüggeszteni épp oly kevéssé kelle- metes, — még ha a főváros gondoskodnék is anyagi kárpótlásukról — mint bizalmatlansági szavazatot kapni a közgyűléstől. Az olyan megoldás, hogy
