Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)
1904-11-11 / 25. szám
1904. november 11. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 7 vezetné, akikor ez a tevékenység a fent elősorolt statisztikai adatok értelmében már 1897-ben kellett volna, hogy megállapodjék, e helyett azonban az épitkezés éppen abban az időszakban minden valóságos szükséglettel szemben óriási méretekben emelkedett, tehát végeredményben ahhoz az épitési krachhoz kellett vezetnie, amelynek utolsó utóhatásain Budapest még ma is szenved. Az uj épületekre való igazi szükségletnek teljes figyelmen kivül hagyása magyarázza meg, hogy most a valóban erős szükséglet daczára épen ellenkező irányban és minden észszerűség ellen vétkeznek. Ezt a különös jelenséget csak ngy találjuk megmagyarázhatónak, ha előidézzük az 1897—1900. kifejlődött épitési tevékenység tényezőit. Kevés kivétellel tulnyomólag katilinárius existentiák voltak, amelyek mint úgynevezett épitővállalkozók léptek fel. Egy példát hozunk fel számos helyett: Egy olyan ember, a ki két évvel ezelőtt még egy fővárosi nagykereskedő czég utazója volt 20 korona napidijjal, később pedig az épitési üzletet nagyban folytatta, erre az üzletágra a következő utón lépett. Rábeszélt egy parasztot, hogy a déli vasúti állomás megett fekvő szántóföldjét parczellázza hat épitési telepre és ruházza át ezen telkeket reá tulajdonul, amivel szemben kötelezte magát arra, hogy a parasztra ezen épitési telkek egyikét három emeletes épülettel ellátva, költségmentesen fogja egyenértékűi átruházni. A spekuláns azután a záloglevél-intézetek egyikéhez fordult a megfelelő épitési kölcsönért. A bank ezt az épitési kölcsönt az előterjesztett költségvetés arányában 60 '/0 arányában engedélyezte és most megkezdődött hat három emeletes háznak felépítése olyan területen, ahol az ördög jóéjszakát mond. Természetes, hogy ez a vállalkozó csak megkezdte az építkezést, befejeznie azonban azt magának a záloglevél-intézetnek kellett olyan okokból, amelyek oly gyakran ismétlődnek, hogy azokat előadni majdnem felesleges volna. Ez a vállalkozó ur azután időközben visszatért első szerelméhez az általa épített hat háznak, valamint megszámlálhatatlan más építkezésnek tényleges tulajdonosa pedig a záloglevél-intézet, mig a paraszt mint telektulajdonos kompenzáczióját teljesen elvesztette, mert a neki költségmentesen átadott ház annyira túl van terhelve a kölcsön annuitással, hogy tiszta jövedelemről szó sem lehet. Ilyen és hasonló reczeptek szerint dolgoztak 1897-től 1900-ig egyfelől az építési vállalkozók és másfelől a pénzintézetek, természetes, hogy az eredmények is e szerint alakultak. Ebben az időben építkeztek minden tekintet nélkül az üresen álló lakások folyton emelkedő számára mindaddig, amig csak a záloglevelek sima elhelyezést találtak, most pedig nincsen épitkezés annak daczára, hogy az üres lakások folyton csökkenő száma rövidesen valóságos lakáshiányt helyez kilátásba, mert az intézetek a záloglevél-kibocsátásokkal túlterhelték magukat és ez idő szerint, ha nem is in optima forma, de tényleg megbízható szakemberek becslése szerint legalább ötszáz háznak tulajdonosaivá váltak. A viszonyok lényeges javulása megengedte, hogy most a bankok fokozatosan ennek a tehernek a tuladásához léphetnek és naponta számos önkéntes árverés tartatik, amelyekre még egy évvel ezelőtt gondolni sem lehetett. Úgy ez°n objectumok értékesítését, mint az ingatlan-forgalmat egyáltalán lényegesen nehezíti az ingatlanokra előszabott túlmagas átiratási illeték, a mely az érték ö^y^át teszi. Az 1887. évben ezen illetéktételből leengedés történt a szerint, amint a közvetlen jogelőd az ingatlant legfeljebb 2—4—G — 8—10 évvel ezelőtt szerezte. Ez a leengedés ugyanily sorrendben, vagyis az évek számához viszonyítva 3—2'4, 1-8—12 és 0 6'/„ volt. Az 1887: XLY. tör- vényczikk azonban megszüntette ezeket a leengedéseket. Az ebből származó jelentékeny megterhelés egyfelől, másfelől azonban az idegenkedés a történt hibák bevallásától arra indítják a pénzintézeteket, hogy mellőzzék a szükségbe jutott objektumok formális megszerzését és igy az annuitási hátralékokat továbbra is mint aktiv tételeket figuráltatják. A fent felsorolt momentumokon kivül, amelyek a budapesti épitési tevékenység stagnáczióját előidézik, járult még mintegy egy hónappal ezelőtt egy új nehézség, t. i. egyes építőmesterek bojkottálása a munkások által és ennek viszonzásául az építőmesterek általános munkazárlata, illetőleg az épitési munkások kizárása. Ez a hadi állapot csak pár nappal ezelőtt vezetett kiegyezéshez és most a mindkét oldalon létező diszpozicziók szerint teljes joggal fel lehet tenni, hogy ez az akadály már rövid időn belül teljesen el fog hárulni. A háború hadi költségeit azonban azután minden bizonynyal nem a hadviselő felek, hanem a közönség fogja viselni. Az eredmény az építkezések lényeges megdrágítása és ennek folytán valószínűleg a lakbérek emelkedése lesz. Pénzügyi körökben már ismételten foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy egységes operáczió által egyesítsék az u. n. úszó objektumokat egy kézben, amely azután azokat fokozatosan adja tovább, hogy ily módon elliárittassék az útból az a mesterséges akadály, amelynek elhárítása az abszolúte szükséges épitési tevékenység újra kifejtéséhez okvetlenül szükséges. Ezek a csendes kísérletek azonban eddig nem vezettek eredményhez. Ezekben közöltük a bécsi lapnak czikkét, amely nyilvánvalóan jó forrásból, a dolgokhoz teljesen értő és a budapesti dolgokat teljesen ismerő szakember tollából származik. Mindezek daczára azonban meg kell jegyeznünk, hogy a czikkiró diagnózisát teljesen helyesnek és a viszonyokat teljesen megfelelőnek nem tarthatjuk. Mindenekelőtt úgy véljük, hogy az, amit a czikk a budapesti bankok szerepléséről mond, nem jelentéktelenül van túlozva. Ha egyes intézetek, amelyek
