Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)
1904-07-24 / 21. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS O 1ŐÜ4, julius 24. és a természetrajz köréből vett tárgyak, valamint a megfelelő képek és preparátumok. A kiállításban már a czég újonnan berendezett üvegfuvasztóinak készítményei is láthatók. Ezek az érdekes hazai gyártmányok különösen megérdemelték a kiállítás látogatóinak figyelmét. Külön nagy szekrényt foglal Szénásy Béla papir- árugyárának kiállítása. Hatalmas gúlába rakva érdekes csoportosításban a legkülönbözőbb irófiizetek, rajztömbök, rajzfüzetek láthatók ízléses és igen tartós fedéllel. A czég rajzeszközgyárából is állított ki hazai gyártmányú Árpád-rajzeszközöket, a melyek finomság és tartósság dolgában egyaránt megállják a versenyt a külföldi hasonló gyártmányokkal. Ez a kollekczió is örvendetes tanulsággal szolgál mindenkinek, hogy e czikkekben immár nem szorulunk a külföldre s csak kívánatos volna, hogy az iskolák vezetői ezt belátva, már az iskolapadjain a magyar ipar pártolására szoktassák az ifjú nemzedéket. Ha figyelembe vesszük, hogy legnagyobb részt új iparágak azok, amelyekben ily bámulatos haladást és fejlődést tapasztalunk, azt kell mondanunk, hogy az iskolák már eddig is sok tekintetben eleget tettek hazafias kötelességüknek. A czég kiállítása s az egész kiállítás remélhetőleg csak újabb fejlődésnek és haladásnak lesz majd forrásává, ha a tanítók és tanárok meggyőződnek a magyar ipar versenyképességéről. A Leitner 31. L. és Fia budapesti czég szintén iró- füzetekből és rajztömbökből rendezte kiállítását. A legnagyobb dicséret illeti a czéget az ízléses és csinos tárgyakért, amelyekkel a kiállításon 'szerepel, hirdetve iskolaszer iparunk fejlődését. A magyar nagyiparosok egészséges versenye, amely e kiállításon is nyilvánul, csak hasznára lehet az iparág fejlődésének. A kiállítás előcsarnokában látható továbbá a Ftiwel Lipót utódai iskolapad és butorgyárosok érdekes kollekczióija. A czég hét darab praktikusan szerkesztett iskolapadot, egy iskolaszekrényt, egy állványos táblát és egy számológépet állított ki, amely tárgyak szintén fölkeltették a miniszter figyelmét. A városi vasutak reformja. E czimmel egy kis füzet jelent meg Nagyvárad t főmérnökének, Lovass Zsigmondnak a tollából. A tanulmány különös tekintettel a székesfővárosra íródott s több figyelemreméltó megjegyzést tartalmaz. Szerző szerint Budapest a közlekedési eszközöket illetőleg sok tekintetben elsőrangú helyet foglal, de viszont hibákban is bővelkedik, a melyeket megszüntetni lehet és kell is. így rámutat arra, hogy nincs elegendő közúti kocsi a vasár- és ünnepnapokon hirtelen felszökkenő rendkivüli forgalom lebonyolitására E bajon Lovass akkép óhajtana segiteni, hogy a kocsik belsejében mérsékelt számú állóhely engedélyeztessék. Ezt a javaslatát azonban a közönség aligha akceptálja. Hasonlókép nem fog visszhangra találni a kocsik menetsebességének fokozására vonatkozó óhaja. Argumentumul az automobilokat hozza fel, melyek az utczákon is 60 — 70 kilométer sebességgel száguldanak, mig a villamos közúti kocsik átlagos sebessége 10—15 km. óránként. Először is nem áll, hogy az automobilok Budapesten ily sebességgel közlekednének, másodszor pedig, ha tényleg is igy volna, nem az következik belőle, hogy a közúti kocsik sebességét fokozzuk, hanem, hogy az automobilekét csökkentsük. A sebesség fokozására legalkalmasabb mód a felesleges megállóhelyek megszüntetése. Székesfővárosunkban két közúti vasút van és pedig röviden: „Városi“ és a „Közúti“, melyeket egészen természetszerűleg konkurrens vállalatoknak kell tekinteni. Ámde a nagyközönség nagyon kevés hasznát látja a konkurrencziának, mert a két társaság vonalai közt alig van konkurrens vonal és e függetlenség folytán a viteldijak, kivéve egy-két vonalat, tulmagasak. Sok tekintetben egyenesen hátrányos az, hogy két társaság áll fenn; mert a szakaszok és viteldijak megállapításánál egyik társaság sem veszi figyelembe a másiknak vonalait, hanem mindenkor csakis saját vonalait; önállóan függetlenül rendelkezik és rendezkedett he. A főváros közönségére jogos és méltányos helyzet csak az lehet, midőn a szakaszok, szakaszhatárok, átszállóhelyek, viteldijak megállapításánál az összes vonalak a közönséggel szemben úgy érvényesülnek, mintha mind egy kézben volna összpontositva. Elhibázott azon alapelv, — a mint jelenleg van, — hogy a szakaszhatárokat eddig mindig a vonalak keresztező helyei, az átszállóhelyek képezik ; a mely visszás helyzet még csak fokozódik azzal, hogy minden társaságnál a szakaszhatárt a saját vonalának kereszteződési helyei képezik. Rendkívül igazságtalan az a gyakorlat, hogy az utazás átszállással, tekintet nélkül az ut hosszára, drágább mint a közvetlen átszállás nélküli. Mert most nem a kocsi hosszabb utón való használatát fizeti az utas a magasabb díjtétellel az átszállójegynél, hanem ha még oly rövid utón használja is, az átszállás kellemetlenségét kell fizetni. Hol itt a logika; midőn ma egy rövid ut kellemetlen átszállással drágább, mint egy hosszabb átszállásnélküli, tehát kellemesebb ut? Nálunk, valamint külföldön is az átszállás kellemetlenségét még drágább jegy gyei külön meg kell tehát fizetni; a min azonban „hogy igazság legyen“, nem változtatnak a kis számban közlekedő közvetlen kocsik sem. Pedig az, hogy az utas átszáll, ez a társaság költségébe nem kerül és igy teljesen indokolatlan, sőt érthetetlen az érvényben levő elv. A helyes díjszabásnak egységes és igazságos alapon kell nyugodnia, melynél (közelítőleg) egyenlő szolgálatért, egyenlő dij is jár, mely az ötletszerű megállapítások hibáit lehetetlenné teszi.
