Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-02-17 / 7. szám
6 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1903. február 17. efajta összejátszást a törvény sem meg nem akadályozhatja, sem meg nem büntetheti. Ámde, úgy hisszük, vannak cselekmények, melyek elkövetésétől a tisztességes polgárt nem a paragrafusok, hanem a becsületérzés tartja vissza. Ha pálczát törünk az olyan iparos vagy kereskedő fölött, ki jogtalanul nagy hasznot húz áruja után, épp úgy megvetéssel kell sújtani azt a szállitót vagy a szállitóknak azt a konzorcziumát, mely egy város kizsákmányolását kisérti meg. A kőbányatulajdonosok mostani ajánlata föltétlenül visszautasitandó. írjon ki a tanács uj árlejtést és gondoskodjék a sajtó utján, hogy az uj pályázaton olyanok is résztvegyenek, kik kartelen kivül állanak. A kartelisták eljárását pedig, a nevek megemlitésével, bélyegezzék meg a törvényhatósági testület szine előtt. A vásárpénztári monopólium. Ezsau, a ki egy tál lencséért eladta elsőszülött- ségi jogát, mindenesetre jobb üzletet csinált, mint a főváros, ha továbbra is fentartja szerződését a vásárpénztárt monopolizáló részvénytársasággal. E lap hasábjain már számtalanszor szó volt arról, hogy a főváros kienged kezéből minden jövedelmi forrást, s megelégszik azokkal a morzsákkal, miket a különböző bérlők és monopólium tulajdonosok nagy kegyesen oda dobnak neki. Itt van eklatáns például a vásárpénztár intézménye. Ha átnézzük a vásárpénztárt kezelő társaság kimutatásait, két dolgon fogunk álmélkodni. Először azon, hogy a befektetett részvénytőke micsoda óriás hasznot hoz, másodszor pedig azon, hogy az igazgatóság a bruttó bevételből, mily horribilis összegeket fordit személyi javadalmazásokra, leírásokra és egyéb titulusokra, csakhogy a rendes kamatozásnál nagyobb osztalékot ne kelljen adnia a részvényeseknek. Éhez a manipuláczióhoz nincs közünk. Máshol is előfordul, különösen az olyan részvénytársaságoknál, amelyek tulajdonkép nem egyebek, mint valamely nagy pénzintézet fiókjai, s amelynek részvényei az illető alapitó intézet AVerthein-szekrényeiben őriztetnek. Az ember legfőlebb fölsóhajt: be jó volna igazgatónak vagy felügyelő-bizottsági tagnak lenni ott, ahol a részvény- tőke több mint 30 százalékot jövedelmez. Azoban a főváros nem hunyhatja le szemét a tények előtt. Már pedig tény, hogy a vásárpénztár kitünően jövedelmező üzlet. A józan ész szerint e tény fölismerése után az következnék, hogy a főváros iparkodjék magának biztosítani e jövedelmi forrást. A mód erre nézve rendelkezésére áll, csak föl kell bontania a szerződést, melyet a részvénytársasággal kötött, s házi kezelésbe venni a vásárpénztárt. Efajta hangok hallotszattak is az ősszel, s a tanácsot a közgyűlés utasította, hogy a kéréssel foglalkozzék. Élénk meglepetésünkre a véleményadás iránt megkeresett közgazdasági bizottság úgy nyilatkozott, hogy az intézmény házikezelésbe vétele koczkázattal járna. Ugyan miért? Hát csak részvénytársaságnak fényes üzlet a vásárpénztár? Nem tudná azt épp úgy, sőt jobban kezelni a főváros? Ami polgári eszünk szerint a fővárosnak sokkal több tiszta haszna maradna, mint a részvénytársaságnak, mert nem kellene a jövedelem felét miniszteri fizetések nagyságában és tantiémeek alakjában szétosztania az igazgatósági és felügyelő-bizottsági tagok között. De ezt csak mi gondoljuk ki, a közgazdasági bizottság „fél a koczká- zattól“. Valóban fél ? Ei, ne akarjunk belepillantani a vesékbe ... Hanem inkább emeljünk kalapot a bizottság előtt, hogy félelme daczára volt bátorsága azt javasolni, mondassák fel a szerződés: hátha kedvezőbb feltételeket ajánl a részvénytársaság. Ördöge volt-e a bizottságnak vagy telepatikus képességekkel rendelkezik, azt nem tudhatjuk, de tény, hogy a társaság úgy tett, amint a bizottság- remélte. Nagylelkűen kijelentette, hogy jövőre hajlandó a bruttó jövedelemből öt százalékot átengedni a fővárosnak. Kiálts kapú, ordíts város: a fővárost nagy szerencse érte! Megszabadul a „koczkázattóD, melyet a házi kezelés okozna, s koczkázat nélkül hozzá fog jutni nehány ezer koronához. Talán illenék hálás köszönetét szavazni a közgazdasági bizottságnak és egyúttal a vásárpénztári társaságnak. Sőt úgy rémlik nekünk, hogy a vásárpénztár igazgatója megérdemelné a fővárosi diszpolgárságot. A tanács tökéletesen meg van elégedve az ügy ilyetén fordulatával és az ajánlatot elfogadásra fogja beterjeszteni a közgyűlés elé. Most már csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy a törvényhatósági testület gazdasági pénzügyi szakértői közt akad-e csak egy is, a ki nyíltan rámutasson arra, hogy könnyelmű sáfárok kezelik a főváros j avait. Hangok Budáról. Lapunk egyik budai olvasója a következő sorokat intézte hozzánk: A vásárcsarnok-bizottság ellen általános az elkeseredés mindazok körében, kik a II. kerületnek országúti részén laknak. Mert a bizottság azt a javaslatot terjesztette a tanács elé, hogy a széna-téri piaczot szüntesse be. Ha ezt a javaslatot elfogadják, a kerület összes lakói kénytelenek lesznek a bombatéri vásárcsarnokban eszközölni bevásárlásaikat. Már pedig ez két okból kellemetlen nekünk, kik a szénatér környékén lakunk; először azért, mert a vásár- csarnok távol esik, másodszor, mert ott minden drágább. A háziasszonyokra nézve éppenséggel nem mindegy, hogy tiz perczet vagy félórát kell elvesz- tegetniök azért, hogy bevásárolhassanak s még
