Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-02-03 / 5. szám
4 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1903. február 3. fővárosban a nemzeti hatalom székel, a vesztett csaták még nem jelentik, hogy az ország megadja magát a győztes kénye- kedvének. De ha a főváros elveszett, akkor csak a végső kétségbeesés birhatja a nemzetet a további küzdelem folytatására. Aki azt hiszi, hogy egyedül a magyar- országi viszonyok mondatják velünk e nézetet, kérdezősködjék a külföldön vagy győződjék meg saját szemeivel, hogy van-e Budapesten kivül még egy főváros Európában, mely teljesen védtelenül állana? Nem beszélünk sem Berlinről, sem Párisról, hanem a közvetlenül szomszédos Románia fővárosát, Bukarestet ajánljuk az érdeklődők figyelmébe. Ez a főváros hadászatilag még kedvezőtlenebb helyen fekszik, mint Budapest, ennek daczára 72 kilométernyi területen köröskörül vették erődítményekkel, úgy hogy Bukarest körülzárolása és megostrom- lása legalább egy hónapi munkát ad egy százerenyi főnyi hadseregnek. Bukarest példáját kell követni Budapestnek is. Bennünket inkább érhet veszedelem, mint Romániát, s mi kevesebb költséggel helyezhetjük biztonságba fővárosunkat, mert egyik oldalon megkönnyitik a védekezés munkáját a hegyek. Az a kifogás, hogy az erődítmények töméntelen pénzt igényelnek, ennél a kérdésnél nem jöhet szóba. Ha tudtunk száz meg száz milliót befektetni a galicziai és tiroli várakba, örömmel fogjuk meghozni a legsúlyosabb áldozatokat is, a midőn a magyar haza szivének megoltalmazásáról gondoskodhatunk. Ne engedje se a főváros polgársága, se a vidék lakossága elámittatni magát a béke hangoztatása által. A nagy megpróbáltatások kora csak ezután következik. Élesebb szem már látja a fellegeket a láthatár peremén. Tartozunk múltúnknak és nemzeti jövőnknek, hogy védelemre készek legyünk, mire a harcz órája ütni fog. Elvárjuk a főváros törvényhatóságától, hogy országos mozgalmat indítván, a megyék és városok támogatása mellett, kérni fogja a parlamentet, hogy utasítsa a kormányt Budapest megerősítési munkálatainak haladéktalan megkezdésére. Ipari és gazdasági reformok. Állítólag III. Napoleon császár adta azt az utasítást minisztereinek, hogy ha valamely sürgetett reformot hosszú időkre eltemetni akarnak, mentői több emlékiratot kérjenek be az érdekelt felektől. Amig azok elkészülnek és áttanulmányoztatnak, addigra a helyzet megváltozik, és vagy fölöslegessé válik a reform, vagy utalással a megváltozott viszonyokra, uj emlékiratokat lehet kérni. Lehetséges, hogy Napoleon soha nem gondolt ily perfidiára, annyi azonban kétségtelen, hogy a nagyközönség bizalmatlansággal nézi a memorandumokat nemcsak Francziaországban, hanem a magyar hazában is. Tapasztalati tények igazolják, hogyha memorandumok sorsa: nehány lelkes hirlapi czikk, nehány bizottsági eszmecsere és azután az irattárak pora. Kivánjuk, ne ez a sors érje azt az emlékiratot, melyet a székesfőváros tanácsának megkeresésére az Országos iparegyesület dolgozott ki. Ebben igen sok hasznos és megszivlelendö utasitásvan arra nézve, hogy mikép lehetne a fővárosi ipar helyzetén javítani. A kérdés eminens jelentőségű a fővárosra nézve materiális szempontból is, s akkor sem mulaszthatja el annak megvitatását, ha az állami és nemzeti egyetemes érdekek nem köteleznék reá. A helyzet ma az, hogy a honi ipar általában fejlődik, de az iparosok anyagi helyzete rosszabbra fordult. Ez paradoxonnak látszik, de mégis igaz, s magyarázata abban keresendő, hogy az iparfejlesztés nálunk mesterséges úton és áldozatok mellett történik. Egyre-másra alakulnak újabb iparvállalatok, emellett azonban az iparosok zöme fokról-fokra sülyed az anyagi romlásba. A fővárosnak azonban, mely ez időszerint nem vonhatja a községi terhek viselésébe a körülbelül 30.000 főre becsülhető köztisztviselők kontingensét, arra kell törekednie, hogy az iparos osztály megerősödjék és képes legyen fokozottabb mértékben hozzájárulni a költségek viseléséhez. Annak a memorandumnak, melyet az Országos iparegyesület megbízásából GeUéri Mór igazgató dolgozott ki, csak egy hibája van, az nevezetesen, hogy túlságos széles területen mozog. Minden ipari, gazdasági és közlekedési kérdést felölel, úgy hogy a sok fától nem látjuk meg az erdőt. Ha az egyesület szorosabbra fogja vala a gyeplőt és csak ama reformokat fejtegeti, amelyek megvalósitása a közeli lehetőség határain belül van, bizonyára intenzivebb hatást ért volna el. Ki sokat markol, keveset fog. Nálunk épp az a baj, hogy mindenkinek van valamelyes mentőideája és a reformintézkedéseket ötlet- szerüleg hajtják végre. Ha az iparegyesület meghatározta volna, hogy mily sorrendben véli a helyzet javítására alkalmas intézkedések foganatositását, szavának, mint illetékes szaktestület nézetének, meg lett volna a súlya és talán eredménye is. így azonban — tartunk tőle — csak a bizonytalanságot és kapkodást fogja növelni.
