Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-12-01 / 42. szám
4 MAGYAR SZEKESFOVAROS 1908. deczember 1. A kövező vállalkozók visszaélése. A budapesti kövező-munkálatok körül divó visszaélések ellen egy kövezőmester panaszbeadványt intézett a tanácshoz. A panasz a nagyvállalkozók ellen irányul, akik visszaéléseikkel tetemes kárt okoznak nemcsak a kövezőmestereknek s a munkásoknak, hanem az államnak is. Köztudomású dolog, hogy a nagyobb kövező munkákat rendszerint néhány nagyobb budapesti vállalkozó kaparitja meg, amennyiben legolcsóbban vállalkoznak a munkálatok végrehajtására. Ez még nem volna kifogásolható, de igenis kárhoztatandó az az alap, melyre a nagyvállalkozó urak mesésen olcsó ajánlataikat bazirozzák. Az elnyert munkákat ^ugyanis nem maguk végzik el, hanem kiadják azokat valamelyik kövezősegédnek alvállalatba, még pedig oly feltételek mellett, hogy az üzletből nekik is maradjon hasznuk. Az alvállalkozónak természetesen az eredeti ajánlatban foglalt áraknál is alacsonyabb árak mellett kell dolgoznia, ami csakis a fővárosra nézve rendkívül káros manipuláczió mellett lehetséges Az alvállalkozó elsősorban laza munkát készit -s ezzel megcsalja a megrendelőt; másodsorban pedig annyira leszorítja a kövezőmunkások bérét, hogy azok között éppen ez okból kifolyólag most sztrájk- mozgalom indult meg. Az ilyen alvállalkozó 40—50 segéddel dolgozik anélkül, hogy ezután megfizetné az adót. Károsítja tehát az államot is. A kisebb kövezőmesterek, akik annak rendje és módja szerint meg vannak adóztatva, a nagyvállalkozók e visszaélései folytán elesnek a munkától s ha ez soká így tart, szögre akaszthatják a mesterségüket. A panaszttevő ennélfogva kéri a tanácsot, tartson ez ügyben vizsgálatot s hasson oda, hogy a tűrhetetlen visszaéléseknek mihamarább végük szakadjon. A magunk részéről csak helyeselni tudjuk, hogy WinUcr István — igy hívják a panaszttevő kövezőmestert, — a visszaélésekre hivatalos utón is felhívta a figyelmet. A kövezési ügy régóta panamaszagot áraszt Budapesten. A független sajtó évtizedek óta ostorozza azt a botrányos rendszert és protek- cziót, mely a munkálatok kiadásánál és végrehajtásánál tapasztalható, de az illetékes körök mindeddig nem reagáltak. A középitési ügyosztály is kénytelen volt nemrég konstatálni, hogy a főváros kövezete botrányos állapotban van és milliókat kell újból kiadni a burkolatok rekonstruálására. Úgy szólván mindenki tudja, hogy egyes nagy vállalkozók óriási vagyont harácsoltak össze a kövezésből, de senki sincs, a ki velők szemben a főváros érdekeit megvédelmezze. Kíváncsian várjuk, hogy most, a konkrét panasz esetén, mit fog cselekedni a tanács ? Lesz-e bátorsága benyúlni a kövezési darázsfészekbe vagy — eddigi szokás szerint — elsimítja az ügyet? Nyomorék gyermekek menhelye. Az új esztendő beálltával, meg fog nyílni Budapesten az első menhely njmmorék gyermekek számára. Az elsők közt voltunk, kik a menhely eszméjét fölkaroltuk és a közönség figyelmét ráirányítani iparkodtunk. Úgy hiszsziik azonban, nem elegendő a sajtó részéről, ha csak az eszméket propagálja; szükséges az érdeklődést is állandóan ébren tartani, hogy a létrehozott intézmény kellő támogatásban részesülve, kitűzött czélját teljes mértékben elérhesse. Tapasztalati tény, hogy a jótékonyság forrása igen sok esetben a hiúság. És ez jól van igy. mert ez a forrás bővebben bugyog, mint a szeretető. Még egy érdekes jelenséggel találkozunk, midőn a könyö- rületességről van szó. A társadalom ugyanis irtózik a nyomor látványától. Ha hallomás útján, tudomást szerez a szegénység borzalmairól, szívesen nyújt segélyt, de nem akarja látni az áldozatot. Ez az oka annak, hogy a számtalan jótékonysági intézmény között mostanáig hiába kerestük azt, mely a legszerencsétlenebb teremtésekkel, a nyomorékokkal foglalkozna. Azokkal a boldogtalanokkal, kik közöttünk élnek és akiket mindenki elkerül; akik gondolkodnak és éreznek, mint mi, de akiket még sem vesznek emberszámba. A nyomorékot a társadalom kiközösíti és megfosztja még a lehetőségétől is annak, hogy vele munkálkodjék. Mig gyermekéveit a családi tűzhely melegénél éli át, mig az anyai szeretet ápolja, gondozza a nyomorék testet, mig az otthon falai közül ki nem kerül, addig legalább nem jő tudatára nyomorék voltának. De ha kilép az életbe, már az iskola meghozza az első kiábrándulást. G-yermektársai kezdetben mint valami csodálatos lényt bámulják, irtózattal közelednek hozzá, később megszokják a látványosságot, kinevetik testi fogyatkozásait, gúnyolják ügyetlenségét, esetlenségén mulatnak és apró csiny- jeik czéltáblájává teszik. Végül azt is megúnják és mint játékaikra hasznavehetetlent egyszerűen magára hag}Tják, kiközösítik. Talán felesleges is ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek lelki világát ecsetelni. A gondtalan gyermekévek helyett sivár, öröm- telen, szomorú napok egyhangú sorozata. A tanulás fáradalmait nem enyhíti a játékok öröme, szórakozás helyett unalom, fásultság, elkeseredés, kezdődő, még öntudatlan embergyülölet. Az iskola padjait elhagyva, kezdődik csak a valóságos martyrium. Családja terhére tengeti életét, ő is dolgozni szeretne, mint azt embertásaitól látja, de munkára képtelen. Ha pedig a család oly szegény, hogy nem tudja eltartani a nyomorékot, úgy elküldi őt koldulni és ha a könyöradományok bőven folynak
