Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-11-08 / 39. szám
1908. november 8. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 5 Az örökösödési adó mindenütt bőséges adóforrást képez és a nyugati államok egyrészében a községek is részesülnek belőle. Hazánkban az örökösödési adót, illetőleg az örökösödési illetéket kizárólag az állam szedi. A községek abból nem részesednek Községi háztartásunk rendezésének kérdései között már többször merült föl az önálló községi örökösödési adó behozatalának kérdése, de annak mindig útjában állt a Budapest fővárosi törvényhatóság alakitásáról és rendezéséről szóló törvény. Ennek 10. szakasza határozottan kimondja, hogy a főváros csak az állam által igénybe nem vett uj adókat hozhat be. Igaz ugyan, hogy az állam örökösödési illetéket szed, de lényegében az nem más, mint örökösödési adó és attól csak formájában különbözik. Ha az idézett törvényszakasz megváltoztatása a siker reményével kecsegtethetne, úgy a főváros ennek a bevételi forrásnak megnyitását első sorban hozza javaslatba. Mivel azonban arra kilátásunk nincs, s e mellett még figyelembe véve azon nehézségeket, melyek az örökösödési adónak az ingatlan és ingó vagyon után, nemkülönben az örökhagyó elhalálozása és lakóhelye szerint való kivetése és beszedése és egyéb a nemzetközi viszonylatokban rejlő körülmények folytán felmerülnek. Továbbá ha fig37elembe vesszük azt, hogy az önálló berendezkedésnél a hagyaték bevallását annak minden változásával eg3Tütt kötelezővé kellene tenni, sőt az eltitkolásra való hajlandóságnál fogva még nyomozásokat is kellene eszközölni, a mi nemcsak a polgárok zaklatásával járna, de a hagyaték lajstromozása és í^yilvántartása oly újabb berendezéseket is kivánna, a melyek újabb és pedig tetemes személyzeti és dologi kiadásokkal járjanak: mindezeknél fogva a községi önálló örökösödési adó behozatala helyett czélszerűbbnek látszik az örökösödési illetékpótlék behozatala. Az erre vonatkozó inditvány önkéntelenül is összekapcsolandó az ingatlanok telekkönyvi átírása után a székesfőváros javára fizetendő átírási díjakról szóló szabályrendelettel, melynek keretében a székesfőváros az ingatlan vagyon után átiratási díjat ma is szed abban az esetben is, ha az elhalálozás esetén száll át más tulajdonosra. Az 1897-ben alkotott szabályrendelet a székesfőváros területén fekvő ingatlanok telekkönyvi átíratása után szedett 1 százalékos községi átiratási dijnak mérvét a székesfőváros fokozott és mindig emelkedő kiadásai fedezhetése czéljából az ingatlan értékének ezideig szedett 1 !)/o_a helyett a következő- képen állapította meg: 1. az adás-vevés és csere czimén történt átíratások után, továbbá az örökség, hagyomány és ajándékozás utján történt azon átiratások után, a mikor az átiratás az egyenes ágbeli fel- és lemenő rokonokra vagy az örökhagyó házastársára történt, a dij mérvét meghagyta az érték l°/0-ábán; 2. az utóbb említett czimeken távolabbi rokonokra történt átírások után az átiratási dijat az átruházó és az uj tulajdonos közti rokonsági viszonyhoz mérten az érték 2rt/0 és 8()/0-ban állapította meg; 3. a hitbizományi birtokos nevének telekkönyvi bejegyzése után fizetendő átiratási dijat a törvényhatósági bizottság az érték ly^ó.-ában állapította meg. Ezen szabályrendelettel az átiratási dij százalékának emelései ellenében a telekkönyvileg önálló birtoktestek átíratása után az átiratási díjjal együtt birtoktestenkint 3 K 20 f átalányösszegben szedett engedelmi dij eltöröltetett, mert ennek szedése a telekkönyveknek királyi bíróságok által való kezelése óta már amúgy is csak a szokásjoggal indokolható. A belügyminiszter ezt a szabályrendeletet, miután az előbb a pénzügyi és igazságügyi miniszter urakkal letárgyalta, vissza küldötte, értesitván a fővárost, mikép a pénzügyminiszter azon elvi álláspontra helyezkedett, hogy a székesfőváros közönsége által gyakorolt illetékszedés azon az alapon rendezendő, hogy eme városi illetékek a hasonló kincstári illetékek pótlékául tekintessenek és ennélfogva, valamint a kezelés egyszerűsítése szempontjából is, ezen városi illetékpótlékok a lehetőségig ugyanazon szabályok szerint kezeltessenek, mint a melyek a kincstári hasonló illeték szedése tekintetében fenn- állanak; továbbá a belügyminiszter a kormánynak azon elvi megállapodását jelentette ki, „hogy a városi illetékpótlék semmiféle felemelése nem engedélyezhető, mert a magasabb díjszedés az adózó polgárok adózási képességét csökkentené, a mi sértené úgy az adózók, mint a kir. kincstár érdekeit.“ A leirat szerint tehát a székesfőváros közönsége a pótlék természetű községi illetéket csakis az eddigi 1 százalékban szedhetné és pedig a területén fekvő oly ingatlanok átruházása után, a mely átruházások után állami illeték jár s mindenesetben csak az állami illeték alapjául vett érték után. A székes- fővárosnak eddig mindig és pedig szigorú következetességgel megtartott álláspontja az volt, hogy az átiratási dij teljesen független a kincstári vagyon- átruhááási illetéktől. A belügyminiszter ur ezen felterjesztésre 1903. márczius 30-án 18.720 sz. a. kelt leiratában válaszolt, kijelentvén, hogy a főváros által kívánt kimutatásokat abban az alakban, a milyenben azt kívánja, le nem küldheti, miután csak arról van szó, hogy a székesfőváros az ingatlan vagyon után szedjen hely- hatósági díjat, illetőleg pótilletéket, az ingóvagyon átruházására vonatkozó kimutatásokra szüksége nincsen. A mi pedig azt a kérdést illeti, hogy az uj pótilleték jövedelme miként alakulna a most szedett kincstári átiratási dij bevételeihez, e tekintetben a belügyminiszter ur kijelenti, hogy a székesfőváros teljes megnyugvással nézhet a jövő elé, mert eddig csak a telekkönyvi tényleges átírások esetében volt
