Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-05-26 / 21. szám
4 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1903. május 26. Budapest lakosságának túlnyomó részét ő látja el tejjel és tejtermékekkel, ennélfogva érdekében áll tudni a közönségnek : hogyan közvetíti ez a szövetkezet a vidéki termelők szállítmányát, mikép történik a tejmanipuláczió és egyáltalán mennyiben fejt ki közhasznú közgazdasági tevékenységet ? Miután elhamarkodva nem akarunk véleményt mondani, előbb beszerezzük az informácziókat a szállítóktól és az elárusítóktól, s csak azután tesszük meg meg- iegyzéseinket. Mindnyájunkat érhet baleset. A mentőegyesület ez évi költségvetése 8C00 korona deíiczitet irányoz elő. Nem kell aggódni: ez a hiány pótolva lesz, s az egyesület törzsvagyona érintetlen marad. A vezetők majd megszerzik valahonnan — az államtól, vagy a fővárostól, vagy a közönségtől — a hiányzó összeget. Fennakadás nem fog történni. De ha e miatt nem is aggódunk, föl kell vetnünk a kérdést: reális számítások szerint mutatkozik e a deficzit? Végigtanulmányozva a mentőegyesület kiadásainak hosszú rovatát, egyes tételek önkéntelenül szemet szúrnak és azt a gyanút keltik föl bennünk, hogy az egyesület nem tartja szem előtt a köteles takarékosságot. Egy oly intézménynél, mely a társadalom áldozatkészsége és a főváros nagylelkű támogatása mellett a humanizmust szolgálja, minden garast a fogakhoz kell verni és illik, hogy az intézmény élén állók példát nyújtsanak az önzetlenségben. Ezt a takarékosságot és önzetlenséget, sajnos, nem tudjuk fölfedezni a mentő-egyesületnél. Hogyan szerepelhetne különben ÍG'OOO korona az orvosok tiszteletdija gyanánt, amikor tudvalevő, hogy talán az igazgatón kívül egyik orvos sem szenteli minden idejét a mentőegyesületnek, aminthogy arra nincs is szükség. Az igazgató pedig a készpénz fizetésen kívül ingyen lakást, fűtést és világítást élvez az egyesület épületében. Ott van továbbá a tiz ló eltartására fölvett évi 14.600 korona Kérdezzék meg a tűzoltóságot, a bérkocsisokat vagy az istállót tartó mágnásokat, kerül e nekik tiz lónak csupán az abr,<koltatása ily összegbe? Ezért a pénzért a Nemzeti lovardában vagy a Tat tersalban is elfogadnák a lovakat tartásra, noha ez a két vállalat hasznot is akar a hozzá beadott lovak után. Mit szóljunk a különféle tételekben előforduló irodai és nyomtatvány költségek horribilis összegéhez ? Tudtunkkal a mentőegyesület a betegek elszállítása és az első segély nyújtása végett alakulj nem pedig irodalmi tevékenység kifejtésére. Tulmagasnak tűnik fel továbbá a világítás és a reparácziók tétele is. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint meggyanúsítani az egyesület intézőinek korrektségét és szentül meg vagyunk győződve, hogy a mit a kiadásokban felsorolnak, azt az utolsó fillérig tényleg ki is adják. Ám a hiba abban van, hogy tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takaró ér, s túlságos gavallérosan bánnak a befolyó jövedelemmel. Kívánatosnak tartjuk, hogy ahhoz a buzgalomhoz, mely a mentő-egyesület intézményét az egész főváros előtt becsültté tévé, a takarékosság szelleme is párosuljon. A gavalléroskodás szép dolog, de nem a mások pénzén. Az ügynökök. A kereskedelmi közvetítés Budapesten ez idő- szerint éli fénykorát, sőt ide s tova a vidéken is túlteng. Manap jóformán ki sem kell mozdulnunk a lakásból, mert az ügynökök révén minden szükségletünket fedezhetjük, sőt az ügynöki élelmesség olyan vásárlásokba is belevisz, melyekre szükségünk sincs. Nem csoda, ha ma már nemcsak pénz, de időrabló dolognak nevezhetjük az ügynökök üzletkereső hajszáját. Egyik jónevü fővárosi orvos panaszolta például a napokban a következőket: — Teljes két órát áldozok naponta az ügynökökre. Kora reggel a szabók ügynökei keresnek föl, daczára annak, hogy húsz óv óta egy és ugyanazon czég vevője vagyok és tőle el nem tántorodom. Naponta átlag két könyvügynök keres föl, noha jól tudhatnák, hogy magamhoz hasonló állású emberek amúgy is figyelemmel kisérik az irodalmat és közvetlenül a könyvkereskedőhöz fordulunk. A legtöbb időmet azonban az életbiztosítási ügynökök foglalják le, mert ez a tér az üzlet egyszeri megkötésén kívül számos mellék-dologra, mint konvertálásra, tőkési- tósre nyújt alkalmat. De e tultengós, az elfajulás leginkább abban nyilatkozik meg, hogy a pénzágensek ma már hívatlanul jönnek az emberhez és ajánlatokkal kecsegtetnek, kápráztatnak akkor is, mikor arra semmi szükségünk nincs. Ez állítás igazolására példát hozhatunk föl. A fővámház egyik fiatal tisztviselője, kinek évi fizetése lakpénzón kívül 2200 koronára rug, a hónap vége felé a Koyal szálló kávéházában, baráti körben, azt mondotta, hogy a jövő hó elsejéig kisebb kölcsönre volna szüksége. Ezt a kijelentést a szomszédos asztalnál ülő pénzügynökök is meghallották és következésképen nyomban fölkeresték a kölcsönkérőt. A fényes ajánlatok által elkápráztatott fiatal embert főleg azzal ejtették tőrbe, hogy hitelképességét nagynak tüntették föl és ez utón nyolcz váltó kibocsátására csábították. Az ötven koronás kölcsönt kereső fiatal tisztviselő saját akaratán kívül kétezer koronát vett föl és ebből az összegből 400 korona közvetítési dijat adott az ügynököknek. Mivel azonban belátta, hogy a kölcsönvett összegre szüksége nincs,
