Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-04-21 / 16. szám
e Magyar székesfőváros 19ÖB. április 21. épittetnie és kénytelen lesz nagyszámú uj tanitói és tanitónői állást szervezni. Mindez oly óriási költséget igényel, amelyet a főváros mostani körülményei közt csak nehezen teremthet elő. De hasztalan minden vonakodás: a törvény és a fővárosnak kötelessége végrehajtani az összeirást, azután pedig megtenni a szükséges intézkedéseket. A tanács egyelőre azt a könnyebbséget szeretné megszerezni, hogy ne minden évben, hanem öt évenként eszközöltesse az összeirást. A miniszter azonban nem enged. Az ügy erős hullámokat vert föl a közigazgatási bizottságban, hol a tanfelügyelő a miniszter álláspontja mellett kardoskodott. Határozatot nem hoztak, hanem egy rendkivüli ülésen fognak dönteni. Uj ipartestület. A fővárosban levő masszőrök, úszómesterek, tyukszemvágók és vizgyógyintézeti alkalmazottak mozgalmat indítottak, hogy szakegyesületük ipartestületnek ismertessék el. Ezt a mozgalmat jogosnak ismerjük el az érdekeltek részéről és üdvösnek a nagyközönség szempontjából. Az utóbbinak éppenséggel nem közönyös, hogy azok az emberek, kik a fürdőkben és a vízgyógyintézetben körülötte foglalatoskodnak: a testét masszírozzák, a tyúkszemeit operálják és a vízzel való leöntéseket eszközük, szaktudással birnak-e avagy csak kontárkodnak ? A közegészségügyi törvény hiányosságának kell betudnunk, hogy a szakképzettség már eddig is nem kivántatott meg a fürdők és gyógyintézetek alkalmazottaitól. Eltekintve a közönség és a közegészség érdekétől, lehetetlen jogosnak el nem ismerni ama törekvést, melynek czélja: egy nagy csomó tisztességes munkás ember szocziális helyzetének biztosítása. Négy év előtt megalakult ugyan Budapesten a masszőrök, úszómesterek és tyukszemvágók szakegyesülete és körülbelül kétszáz tagot gyűjtött maga köré, de mint egyszerűen szakegyesületnek nem volt módjában változtatni a helyzeten. Ez a helyzet fölöttébb siralmas. A fürdők és gyógyintézetek alkalmazottai ma abszolúte semmi védelemmel nem bírnak gazdáik esetleges önkénye és a konkurenczia ellen. Amily bizonytalan a jelenük, épp oly bizonytalan a jövőjük is. A tulajdonos akkor bocsáthatja el őket, amikor neki tetszik és helyükbe felfogadhat bármiféle foglalkozású egyént. De még az esetben is, hogyha évtizedeken át végezték lelkiismeretes szorgalommal kötelességüket ugyan- egy helyen, akkor sem hajthatják megőszült fejüket nyugodtan álomra, mert nincs nyugdijuk. Öreg napjaikra a nyomor vár jutalom gyanánt. Abból a fizetésből és keresetből, melyhez a munkabíró évek alatt jutnak, lehetetlen félretenni valamit a rokkantság idejére. Legtöbb fürdőben az alkalmazottak fix fizetése minimális összegben van megállapítva, mert a tulajdonosok számítanak arra, hogy a közönség külön honorálni fogja azokat, kiknek szolgálatát testének ápolása végett igénybe vette. Ez a számítás azonban nem képezheti biztos bázisát az alkalmazottak exisztencziájának. A közönség egyrésze — szívesen koncedáljuk, hogy a nagyobb rész — nem mulasztja el a honorálást, de vannak sokan, kik a fürdőben megmassziroztatják magukat és megoperáltatják tyúkszemeiket, de eltávoznak anélkül, hogy egy fillért is adnának vagy csak egy nevetségesen csekély összeggel vélik lerovottnak tartozásukat az igénybe vett szolgálatokért. A budapesti és a vidéki publikum e tekintetben éppenséggel nem méltányos. Noha tudja, hogy a fürdőjegy csak a fürdésre jogosítja fel, mégis tiz vagy húsz fillérért masszást és tyukszemoperálást is végeztet, nem törődve azzal, hogy az illető masszőr és tyukszernvágó ezzel nincs megfizetve. Nyugaton: Párisban, Londonban, Madridban, megszabott taksája van a fürdőbeli masszázsnak, tyukszemvágásnak és körömtisztitásnak. Már a pénztárnál köteles megváltani az ezekre szóló jegyet és pedig külön-kiilön legalább egy-egy koronának megfelelő pénzen. Hogy a magyarországi fürdőtulajdonosok nem sietnek utánozni a külföldi példát, azt értjük, mert a mostani rendszer mellett, a közönség szívesebben és nagyobb számmal keresi föl a fürdőket. Ez a rendszer azonban káros és igazságtalan az alkalmazottakra nézve, sőt magának a közönségnek sincs előnyére. Mert a fürdőbeli masszőr és tyuk- szemvágó nem tudván előre, hogy a vendég mikép fogja díjazni avagy egyáltalán honorálja-e, csak a személyesen ismerteket szolgálja ki teljes gonddal és odaadással. Megtörténhet, hogy olyant is felületesen és sietve szolgál ki, aki utólag tisztességesen leróvja tartozását. Az igénybevett munka díjazását nem szabad becsületbeli n3Ült kérdésnek hagyni és az egyéni gavallérságra bízni. Manapság e tekintetben lax a fölfogás és nincs divatban a gavalléria. A fürdőbeli alkalmazottak és velük együtt mi, fürdőlátogatók is, megkövetelhetjük, hogy mindenféle kontárelem ne végezhesse a közegézség körébe tartozó funkcziókat. A masszálás épp úgy, mint a tyukszemvágás szaktudást igényel. Ha nem lehet valaki borbély anélkül, hogy kiképezte volna magát, mikép bizhatja a hatóság beteg emberek masszírozását és tyúkszemek operálását olyanokra, kik talán az ekeszarva vagy a gyalupad mellől a múlt héten kerültek a fürdőbe? Föltétlenül szükséges, hogy képesítéshez kötött mesterség legyen ez a foglalkozás. A szakegyesületet át kell változtatni ipartestületté. Szabályok kötelezzék a fürdők és gyógyintézetek tulajdonosait, hogy csak olyanokat alkalmazzanak, kik kefiő gyakorlattal és képzettséggel rendelkeznek. Az ipartestület pedig gondoskodjék egy nyugdíjalap megteremtéséről. Éhez illenék hozzá-
