Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)

1902-01-26 / 4. szám

1902. január 26.

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS.

ti

ről. Hogy sajnálattal vegye a közgyűlés tudomásul. Hát mit bánja a kormány, hogy milyen jelzővel veszik tudomásul. Hetvenötezer korona évi kiadást rásózott a városra csupa jóakaratu támogatásból.

Két vásárcsarnoknak a vasmunkáit egy bécsi cégre bízták. Nagy forradalmat okozott ez akkor, mert nem volt semmi alapos ok arra, hogy a magyar iparosokat mellőzzék. Az eredmény meg is mutatta, hogy a bécsiekkel nem jó a magyarnak üzletet kötni. Nem is veszi komolyan azokat a föltételeket, amelyeket a magyarok tesznek. Előbb elintézi a német vevőit s csak ha ráér gondol a magyar megrendelésre. A városnak nem volt kedvére a német sógor eljárása és alaposan megbírságolta. Erre port indított a város ellen. A közgyűlés azt mondta, hogy állunk elébe.

Végre a vasútra került a sor. Arról vala szó hogy a közúti vasút tervét, amely összeakarja kötni Kőbányát Rákosfalvával fogadják el. S fölálla vala aranyszáju János, a kőbányai paróchia ura, a XI—X. kerületnek országos képviselője. Egyszerre néma csönd. Hock János vasút helyett másról kezdett beszélni. Szűz beszédét köszönettel kezdte. Megköszönte a paróchiát meg a mandátumot. Látszott, hogy uj ember a vározházán, azt hitte hogy programmot is kell vallani. A városatyák csak néztek, hogy minek az. Harminc esztendeig megvoltak programm nélkül, minek akar uj rendet behozni a kőbányai plébános. Szépen beszélt. De mit ér az, amikor a kerületi értekezleteken tegnap másképpen határoztak. Meghallgatták türelmesen, de úgy szavaztak, amint a kerületi koferencián megparancsolták. Magára maradt a IX—X. kerület. De az egységes volt. Springer Ferenc is Hock János indítványára szavazott. Mondja még valaki, hogy a közgyűlési teremben politika is van.

Alig várták a városatyák, hogy játszhassanak már egy kis akadémiásat. Alig ült Bárczy tanácsos az előadói székbe a városatyák fölvették irodalmi ábrázatukat s a mellényzsebből előszedték a szépirodalmi tudást. Kihát az igazi iró: Endrődi Sándor, Benedek Elek vagy Kozma Andor. Sokat vitatkoztak, de azután úgy határoztak, hogy a jövő közgyűlésen golyóval fogják eldönteni. Helyes. Egyszerre fellendül az irodalom. Két hétig jó keresetük lesz a könyvkereskedőknek. Mert hát föltételezzük a városatyákról, hogy mielőtt a fehér golyót bedobják valamelyik szekrénybe megfognak győződni arról, hogy melyik hát a jobb iró. Négyszáz városatya hazafias buzgalommal vásárolja meg sürgősen a három iró összes munkáit, hogy elolvassa. Ebből azután több haszna lesz az irodalomnak, mint a kétezer koronás díjból. Ha ezt a módot fogják követni, megtörténhetik az a csoda, hogy a városatyák házi könyvtárában együtt lesz a magyar irodalom szine-java. Csak azután valamelyik fifikus városatya ne találjon paragrafust, hogy a városnak kötelessége, hogy módot adjon a bizottsági tagoknak a lelkiismeretes itélethozásra s azt fogja kívánni, hogy a város vegye meg a városatyák számára a könyveket. Mennyivel okosabb dolog is lenne, ha a közgyűlés kötelezné a városatyákat, hogy a három iró munkáit vásárolják meg. Akkor egyiknek sem kellene a jubileumi dij s nagyobb szolgálatot tennének a magyar irodalomnak.

Közoktatásunk reformja.

Alig fél esztendeje, hogy a tanügyi osztály Bárczy István dr. tanácsos személyében uj vezetőt kapott. Bárczy Istvánt soron kívül addigi munkássága alapján abban a tudatban választotta meg a törvény- hatóság tanácsosnak, hogy kipróbált tehetségével, nagy tudásával alaposan közre fog működni a főváros fejlesztésének, fölvirágoztatásának nagy munkájában. A polgármester a választás után a tanügyi osztály élére állította. Kíváncsian vártuk, hogy mennyiben felel meg az uj tanácsos a hozzáfűzött reményeknek. S nem csalódtunk. Félév alatt alaposan áttanulta az ügyosztály hatáskörébe tartozó összes ügyeket s tanulmányairól hatalmas memorandumban számol be. A memorandumban, amely holnap fog megjelenni részletes programmot ad közoktatásunk jövő fejlesztésének irányáról. Most részletesen ismertetjük a nagyszabású terveket s föntartjuk az alkalmat, hogy azokhoz még bővebben hozzászóljunk.

A memorandum először konstatálja, a fővárosnak az iskolák fejlesztésére hozott nagy áldozatát.

Hogy mit tett az elmúlt közel három évtized alatt e téren a főváros, arra némi világot veinek azok a számadatok, a melyek szerint a főváros által fen- tartott iskolákban 1873 óta a tantermek száma 270-ről 1204 re, az osztályok száma 300-ról 1618-ra, a tanárok és tanítók száma 319-ről 1600-ra, a beirt tanulók száma pedig 18.193-ról 80.467-re emelkedett. Ebbe nincsenek beleszámítva azonfelül a községi kisdedóvók, amelyek száma jelenleg 37. Az összes oktatásügyi kiadások 1873 óta hozzávetőlegesen egy millió koronáról hét és fél millió koronára emelkedtek és az iskolai épületek értéke 35 millió koronát meghalad. Az egyesitett főváros oktatásügyi kiadásai az elmúlt 28 év alatt összesen 100 millió koronát meghaladnak.

A rendkívüli áldozat meghozta gyümölcsét is. Nagy mértékben mozdította elő a főváros magyarosítását. A magyar anyanyelvű tanulók száma 1873 óta 60'9 százalékról 92 százalékra emelkedett.

A főváros azonban nem elégedhetik meg díszes és gazdagon fölszerelt iskolák fölállításával, hanem gondoskodnia kell arról, hogy iskoláink működése, az iskolai tanítás és nevelés minél intenzivebb legyen, hogy annak hatása az uj nemzedékek erkölcsi értékének, értelmi erejének és gazdasági érzékének emelkedésében mind nagyobb mértékben nyilvánuljon. Nem elég, hogy a hatóság az iskolákról s tanítókról gondoskodik s erre a célra évenkint hét és félmillió koronát áldoz, hanem nyerjen betekintést az iskolák működésébe, belső életébe, győződjék meg: vájjon a hozott áldozatoknak ellenértékét megkapja-e a tanítás és nevelés megfelelő eredményében s igyekezzék ön- kormányzati hatáskörének keretében gondoskodni arról, hogy iskolái a közönség és az ország fokozódó igényeinek minél teljesebben megfeleljenek.

Ennek elérésére föltétlenül szükséges, hogy az ügyosztály személyzetét az oktatás terén elméletileg és gyakorlatilag kiválóan képzett szakférfiúval szaporítsák. Részletesen elmondja a memorandum, hogy már a nyolcvanas években követelték ezt s azóta más más formában mindig megújult ez a kérelem.